Pofára esési képességeim átvitt értelemben sem rosszak, de a valóság mindent felülír, tegnap például az étteremből hazajövet a Residenza murvás útján sikerült belelépnem bokáig egy vízelvezető árkocskába, melynek következtében úgy elvágódtam, mint a lapos vas.

Alapvetően ezek azok a jelenetek, amik utólag mindig viccesek, közben viszont marhára nem. Ezúttal is, miközben ott hevertem a toszkán domboldalban afféle bálnai keccsel, a RK pedig ott pingvinezett fölöttem, mint Zsebibabával Kanga, én azt süvítettem roppant panaszosan, hogy “legalább részeg lennék! de nem! ezeket mindig színjózanul!” Végül felkecmeregtem, persze, és bevonultam a La Casinába, ahol kiderült, hogy még a harisnyám se szakadt el, de a térdemen ún. felhámsérülések vannak, hívjuk úgy őket, hogy bibi. Meg a könyökömön is. És megrántottam különböző alkatrészeimet, ami egyébként nem túl nagy bumm, semmi sem fáj konkrétan, de persze ma megyünk a Monte Cecerire mászkálni, mert onnan próbálta Leonardo belökni a völgybe a repülő macchinériát, ami amúgy nem működött, de még mindig a csodájára jár mindenki.

Ez mondjuk akár a fotóimra is igaz lehetne, egy krumplival jobbat lőni, mint Fapipával. (A Nikon, aki a backup, mostanra teljes sztrájkba vonult autofókusz és arcfelismerés ügyben.)

A kaja viszont tegnap este jó volt, és én azt mondtam, halat akarok enni hallal, ami meg is történt. Ó, és articsókát.

Az éttermet Stefano találta még régebb, és valóban igen kellemes hely, olasz-zsidó-mediterrán konyhával, ami ráadásul vegetariánusként hirdeti magát, bár valójában pescetariánus, lásd hal.

Nna, akkor most elsántikálok hozzávetőleges irányokba. Remélem, engem senki sem akar majd lelökni a Monte Ceceriről, bár leesek én magamtól is, aujnye.