Abba fogom én belevetni magam. Mingyá.
január 2024 havi bejegyzések
11/152 – 70%
A RK szerint az útnak kábé ekkora hányadát tettük meg ma. Úgyhogy akkor most megalszunk Grazban.
11/151 – Búcsú
Még fordulok egy utolsót ebben a városban, aztán jöhet a Bogdán hadművelet iksz, pakolás orrba-szájba. Holnap indulunk haza.
Intermezzó – Mercato Centrale
Ezzel már adós vagyok egy ideje, mert nem csak kultúrával él az ember, tegnap pedig végre volt időm egyszerűen csak tátani a számat és bolond turista módjára fotózni a standokat.
11/150 – Ún. magasélet
Nap felkel, nap lemegy, a mérgezett egér felfut a Brunelleschi teraszra meg Fiesoléba, aztán még feljebb a Monte Cecerire, a zsemlék kisülnek, Csülök úr szétdobja névadó testrészeit, a toszkán dombokon meg avart égetnek. A grillezett sajtos szendvics igen finom, pláne ha katonákra vágva kapja meg az ember a kanapén, egy egész napi caplatás után. Galéria!
11/149 – Tiszta
Reggel óta ez a szám jár a fejemben,
és nagyon röhögök hozzá, mert amiatt a sor miatt jutott eszembe, amiben bugyit kell mosni, hogy tiszták legyünk az Akropoliszra. (Höhh, csak nem hittétek azt, hogy azért, mert halni készülök. Frászt. Egyáltalán nem.) Bugyit viszont mosnom kellett, mert a RK múltkori hazapendlizésekor afféle módosult tudatállapotban elküldtem haza a majdnemteljes készletet – négy fura fekete ruha bezzeg itt lóg még a szekrényben, de tiszta bugyim már csak mára van. Kedden utazunk, csütörtökön már akár az egész napomat arra szentelhetem, hogy a mosókonyhánkban nyomjam a sürgiforgit*, ezért nem érdemes a fészerbeli mosógéppel vacakolni, hazavisszük a mosnivalóinkat is. Úgyhogy ma reggel ott lögyböltem a mosdókagylóban a bugyijaimat, agyamban Lovasiék zenéltek, én meg röhögtem, mint egy ló.
Ennek örömére felvettem az egyetlen olyan bugyimat, ami tiszta, és nem a radiátoron szárad, plusz az egyik fura fekete ruhát, és megyek.
Nem az Akropoliszra, de majdnem.
Mint látható, Fapipa továbbra is reménytelen, de még a nap is úgy süt, mintha nyár lenne, hiába próbáltam ezúttal árnyékban fotózkodni. Nesztek egy közeli a fejemről, amin éppen nyitva van a szemem.
* Az elmúlt három és fél hónapban megtanultam értékelni otthonom luxy felszereléseit. Mosógép bent a lakásban! Egy egész szoba teregetésre! Ha a macskaszőrtől is meg akarok szabadulni, és gyorsan akarok tiszta holmit, SZÁRÍTÓGÉP!!!
Ez most úgy tűnik, mintha nem értékelném átmeneti otthonom adottságait, de ez nincs így, sőt. A múlt vasárnapi garden partyn említette meg az EUI egyik professzora (= felső ligás árnyvadász meglehetősen jó fizetéssel, aki akár válogathatna is, ha lenne miből), hogy az ő lakásában olajkályha van. És télen 9-10 fok celziuszban. Mindezt többért, mint amennyiből mi itt hesszelünk a toszkán dombokon.
11/148 – Országút
Egyhavi szünet után visszatér termeinket redvázandó Pamela, mi pedig, mit mondhatnék, készen állunk.
Én viszont olyan öregnek érzem magam, mint az országút, úgy is nézek ki. Neki kell látnom, hogy időpontokat beszéljek meg a kozmetikusommal. Meg a fodrászommal. És a masszőzömmel is.
Intermezzó – Monte Ceceri
Mostan én kölcsöntollakkal fogok ékeskedni, mert a Nikon meglepetésszerűen és csúfosan lemerült, úgyhogy a fotókat a RK lőtte, de én voltam, aki mondogatta, hogy most kérek erről képet, ebből a szögből legyen, sötöbö, sötöbö.
Azt nem mondtam neki, hogy engem is fotózzon le, de akkor már ezt is ideteszem.
11/147 – Bibi
Pofára esési képességeim átvitt értelemben sem rosszak, de a valóság mindent felülír, tegnap például az étteremből hazajövet a Residenza murvás útján sikerült belelépnem bokáig egy vízelvezető árkocskába, melynek következtében úgy elvágódtam, mint a lapos vas.
Alapvetően ezek azok a jelenetek, amik utólag mindig viccesek, közben viszont marhára nem. Ezúttal is, miközben ott hevertem a toszkán domboldalban afféle bálnai keccsel, a RK pedig ott pingvinezett fölöttem, mint Zsebibabával Kanga, én azt süvítettem roppant panaszosan, hogy “legalább részeg lennék! de nem! ezeket mindig színjózanul!” Végül felkecmeregtem, persze, és bevonultam a La Casinába, ahol kiderült, hogy még a harisnyám se szakadt el, de a térdemen ún. felhámsérülések vannak, hívjuk úgy őket, hogy bibi. Meg a könyökömön is. És megrántottam különböző alkatrészeimet, ami egyébként nem túl nagy bumm, semmi sem fáj konkrétan, de persze ma megyünk a Monte Cecerire mászkálni, mert onnan próbálta Leonardo belökni a völgybe a repülő macchinériát, ami amúgy nem működött, de még mindig a csodájára jár mindenki.
Ez mondjuk akár a fotóimra is igaz lehetne, egy krumplival jobbat lőni, mint Fapipával. (A Nikon, aki a backup, mostanra teljes sztrájkba vonult autofókusz és arcfelismerés ügyben.)
A kaja viszont tegnap este jó volt, és én azt mondtam, halat akarok enni hallal, ami meg is történt. Ó, és articsókát.
Az éttermet Stefano találta még régebb, és valóban igen kellemes hely, olasz-zsidó-mediterrán konyhával, ami ráadásul vegetariánusként hirdeti magát, bár valójában pescetariánus, lásd hal.
Nna, akkor most elsántikálok hozzávetőleges irányokba. Remélem, engem senki sem akar majd lelökni a Monte Ceceriről, bár leesek én magamtól is, aujnye.
Eská 11/25 – Feldolgozóipar
Mivel eldöntöttem, hogy haza csak annyi anyagot/fonalat/satöbbit viszek haza magammal, amennyi belefér a hobbiszatyromba, tegnap nekiláttam feldolgozni mindazt, aminek nem jut majd hely, és szétszórni a lakásban az eredményeket. Mégiscsak jobban fest, neszpá, ha nem egy zacskó anyagot meg ficnit hagyok a La Casina valamelyik sarkában.
Jelenleg így állunk.
Ezeket a párnahuzatokat mind én horgoltam-varrtam a két kicsi kezemmel. Matilda is segített, persze.
A legbüszkébb a körpárnára vagyok, azt ugyanis nemcsak én horgoltam-varrtam, de a tölteléke is a RK kiszuperált házikabátja, ami helyett újat kap majd, amikor hazaérek Erikhez és a nagy stósz polárjaimhoz. Nédda, milyen tehetségesen építek szarból várat, kihasználva az eredeti szegélyeket meg minden:
11/146 – Pesce
Ma este házon kívül vacsizunk, hejhó.
Én halat eszem hallal, ha egyszer megtehetem.
Intermezzó – Mozaik
Az alábbi képeket főként a “foltos lányoknak” ajánlom: a Battisterio di San Giovanni padlója,
ez meg itt a bácsi, aki éppen restaurálja.
11/145 – Babonák
Mámegin megyek valahova, de nem mondom el nektek, hova, merő babonából. Ahányszor ún. Pontos Céllal indultam el, és azt meg is mondtam, micsoda, sose jött össze úgy és akkor, mint akartam.
Cserébe viszont megnézhetitek a háromszáz réteget, ami rajtam van,
mert amúgy a világ csak ezt fogja látni:
Az se mindennapos errefelé, ismerjük el. Huh, majd írnom kell arról is.
Szaporulat a szekrényben – Szedtevette 4.
Most már kifejezetten gyanúsnak találom, hogy a) idén úgy ragadnak rám a fura anyagú és szabású fekete ruhák, mint papírra a légy (vagy fordítva), b) a Humana People-ban sportot űznek abból, hogy ha bemegyek, ne jöjjek ki üres kézzel.
A múlt héten mikor betévedtem, éppen nem volt semmilyen akció, amíg nem kezdtem vacillálni azon, kell-e nekem még hülye anyagú és szabású fekete ruha, és ha igen, melyiket vegyem meg a két jelöltből. Na ekkor mondták be, hogy happy hour kezdődik, innentől fél órán át minden holmi 30% engedménnyel kapható.
Hát jó. Ki vagyok én, hogy félreugorjak ilyen merényletek elől. Oscar Wilde is azt mondta, hogy mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértést, és ő konkrétan a szomszéd házban volt vendég annak idején, úgyhogy cselekedtem.
Megvettem mind a kettőt, höhö.
11/144 – Sauerkraut!
Kizárólag dokumentációs céllal tessék tekinteni erre a fotóra, amit az imént lőttem Fapipával abban a vidám -3 fokban, ami most vanik. (Már melegszik, egyébként. Éjjel -6 volt.)
Mindez különösen annak fényében röhejes, hogy tegnap du. garden partyba voltunk hivatalosak, ami a Habsburg-kutatók monarchikus kajabulijának volt szánva, de az egész végül oda fajult, hogy a RK hozott Békásmegyerről és Grazból összesen négy és fél kiló(!) sauerkrautot, és ezeket csak úgy natúr, valamint toros káposzta és káposztás halusky formájában szervírozta. Na hát én nem vagyok nagy híve a savanyúkáposztának, pláne ha főzik is mellettem (mert BÜDÖS!), márpedig itt tegnapelőtt estétől kezdve folyamatosan pöfögött valami a tűzhelyen. Szerintem még holnap is szellőztetni fogom.
Én, hívjuk így jobb híján, Laugenstanglikat sütöttem perectésztából, Glenda pedig (a házigazda, aki Fiesoléban lakik) salátát, grillezett sajtos szendvicset és cotechinót szervírozott. Ezeken felül mindenki, aki betolongott, hozott még valami sajtot vagy marcipánt vagy miegymást, szóval nagy trakta volt, na. Az alábbi képen még a cuccok fele sincs az asztalon,
de az jól látható, hogy micsoda álomi környezetben volt a vendéglátás.
Hogy fokozzam, íme a RK fotója a mellvéden összerakott tányérkájáról a Professzorral.
Ami pedig a háttérben látható, pont az, amire számíthattok.
Tessék megnyugodni, alig egy hét múlva vége ennek a luxy toszkán életnek, és hogy őszinte legyek, tulajdonképpen már várom, hogy így legyen.
11/143 – Resztli
Kezdődik a centi vagdosása, a jövő vasárnap még itt telik, aztán összecumózzuk magunkat, és hazadöcögünk. Én bizony már elkezdtem át- meg össze- meg bepakolni, de nem kerget a tatár. A horgolófonalak viszont igen szépen elfogytak, már csak egy cipősdoboznyi van belőlük, és a pipigyártás sem maradt el. Közben meg járom a várost és a képtárakat, nézem a napnyugtákat és a zöldet a kertben. Mindenből egy kicsi, mert ez így jó. Galéria!
11/142 – Termosztát
Úgy nézek ki, mint akit válogatott csapások gyötörnek,
de ez speciel nem igaz, csak a fényzőgép járja a bolondját.
Mivel most épp beraktam egy mosást, és volt időm ezt is kipróbálni, készítettem önfotót Fapipával is. Ez se jobb.
Állítólag ezek a fapipák fotózni is jók. Állítólag.
No de vissza a válogatott csapásokra. Azok tegnap este ütöttek be, amikor kissé hűvöskésnek éreztem a lakást, és ránéztem a termosztátra, ő mit szól hozzá. A termosztát nem mondott semmit, olyan fekete volt, mint az éccaka. Csak viszonyításképpen, a termosztát jelenleg ilyen sok mindent mond éppen:
A fotón a termosztát mellett a biztosítószekrény látható, alattuk Maci kajája és papírzsepik meg egy antikorrodáns spré, amit a nyikorgó ajtó miatt vettünk meg, fent az ablakpárkányon pedig a kulcsom és az Yves Rocher mangós-korianderes permet, amit akkor szoktam befújni az ájerbe, ha szellőztetés után is érzem a macskaszart. (Rettenet érzékeny orrom van, be kell vallanom. A RK már megszokta, hogy én akkor vágom mosóba a holmijainkat, amikor más még vidáman felvenné kétszer. Most is ezért mosok ki egy csomó holmit.)
A termosztát fekete volt, a radiátorok hidegek, melegvíz meg sehol. Jó kezdet egy hétvégéhez. Különböző körkapcsolások után (a RK Grazból vezényelte WhatsAppon a műveletet) megjelent a kulipintyóban Stefano, aki a tulaj férje, valamint Beppe, aki a kertész/mindenes. Ezúton utalnék vissza érzékeny orromra, merthogy mindkettőjüket olyan vidám toszkán vörösborszag lengte körül, ami ugyan teljesen logikus volt péntek este, de nem vetített előre sok jót a termosztátommal kapcsolatban.
Megnézték. Ciccegtek. Pörgő társalgást folytattak egymással, szintén toszkánul (egy szót se értettem belőle, na). Kimentek. Stefano visszajött egy használati utasítással (én kezdtem egyre pesszimistább lenni), ciccegett még egy sort, majd lecsapta a biztosítékokat. Visszacsapta. Kiment. Közben odakint Beppe a ház mögött mászkált egy zseblámpával, Maci pedig, akit preventíve becsuktam a hálószobába, az ajtót kaparta, és halkan vonyított.
Én már felkészültem arra, hogy az éjszakát összes paplanjaink alatt fogom tölteni egy (nagyon is mosásra szoruló) nyafogóruhában és dupla zokniban, de akkor visszajött Stefano, és tudtomra adta, a termosztát most megint működni fog, még beállít rajta egyet-mást, de a probléma el van hárítva, ő ugyan nem tudja, mi történt, azt se, Beppe hogyan oldotta meg, de Beppe egy zseni. (Vö. “Pablo, tu es HENIÁL!!”, örök kedvencünkből, a Picasso kalandjaiból.)
Na hát ez volt tegnap este, és mikor visszakaptam a termosztátomat, az azt mutatta, hogy éppen 15 fok van a La Casinában. A szigeteletlen házak öröme, nem vitás.
Megyek teregetni. Remélem, a szél nem fújja el az utolsó dalom a holmijaimat a szőlőbe.
Intermezzó – Galleria dell’Accademia
Tegnap kipipáltam ezt a csávót is.
Oké, ez nagyon úgy hangzott, mintha A Nagy Híres Izék kipipálásában utaznék, holott nem. Ha majd hazamegyek, nyilván lesznek majd Firenze-rajongók, akik megkérdezik tőlem, hogy óóóó, és ott jártál? öö, nem. és másik ott? ööö, ott sem. és vettél bőrkabátot, és ettél szendvicset az All’Antico Vinaionál, és ültél kávéval a Dóm mellett, és vacsoráztál bisteccát, és elmentél-e San Gimignanóba? és én jó eséllyel ezekre is azt mondom, hogy nem, bár van még másfél hetem, szóval történhet bármi.
Mindenesetre tegnap elmentem a Galleriába, ahol folyton óriás sorok vannak, és sehol nincs kiírva, hol lehetne jegyet venni, úgyhogy megkérdeztem a kapuban a kerberosz nénit, hol a jegypénztár. Mire ő, van előre foglalt jegyem? öö, nincs. Na akkor itt mellettem tessék bemenni, a jegypénztár a röggönymasina után van. A röggönymasinánál ketten voltak előttem, a jegypénztárnál meg senki. Összességében egy perc alatt jutottam be a Galleriába, no. Mindezt úgy, hogy mikor elindultam innen a faluszélről, azt se tudtam, aznap a Galleriába megyek. Megérdemeletlen jó sorsom van esetenként, nem vitás. Egyébként is, ha netán Firenzébe akartok jönni, a telet ajánlom, nekem még soha semmilyen jegypénztárnál nem kellett sorba állnom, azazhogy mégis, egyszer négy percet a RK-val a Santa Crocénél, de az amúgy egy adventi hétvége volt. (Apropó, kezdtem összegyűjtögetni fejben egy kicsinyke tanácslistát kábé a “Firenze alulnézetből” kategóriában, mármint hogy mit csinálj, ha amúgy ráérsz, és eléggé igénytelen vagy. Nem tudom, mennyire lenne hasznavehető, tessék csilingelni, ha valakit érdekel.)
A tegnapi nap egyébként tényleg tanulságos volt, mert persze Dávid hát az Dávid, de valamikor firenzei tartózkodásom közben rájöttem, valójában nem vagyok oda a szobrokért. (Azt hiszem, ebben részben az Uffizi a ludas, ott gondoskodnak arról, hogy képtelen legyél a szobrokra másként tekinteni, mint folyosódíszre. Ja, meg a Boboli-kert. Ott is annyi szobor van, mint a gedva.) Mivel gondolkodni kezdtem róla, hogy is állok én ezzel, oda konkludáltam, valójában a befejezett szobrokkal van bajom, azokért még akkor sem vagyok oda, ha egyébként Michelangelo faragta őket, és a világ leghíresebb szobrai. Sőt, leginkább azokat a szobrokat szeretem, amik a) befejezetlenek, b) Michelangelo volt, aki nem fejezte be őket.
A Galleria azt mondta erre nekem, pill, intézkedünk.
Mindent összevéve viszont mégiscsak afféle felemás érzésekkel jöttem ki a Galleriából, a rotundában ugyanis Dávid körül hemzsegtek az emberek, mindeközben pedig a Giotto és tanítványai részlegen pont akkora tömeg volt, mint amekkorát a képeken láttok.
Nem volt az egész teremben senki, de annyira nem, hogy hét perccel később sétált be az első látogató. Mármint rajtam kívül. Értem én, hogy a Galleriába azért mennek a népek, mert Dávid, de abból van a városban két másik életnagyságú darab is, plusz még kétszázezer minireplika és további félmillió neonszínű hűtőmágnes Dávid pöcséről. Szelfizéshez azok is megteszik, és még fizetni se kell értük 16 eurót.
11/141 – Fókusz
A fényképezőgép azt állítja, hogy állandóra állított autofókusszal dolgozik, és abban az autofókuszban az arc a prioritás.
Érdekelne, hogy hol van szerinte az az arc. Ez volt a legjobb, amit a mai egy tucat képből össze tudtam vakargatni.
Mindegy, no, azt látjátok, hogy fel vagyok öltözve, és megyek valahová. Mivel továbbra is kiszámíthatatlan, éppen melyik képtárat vagy múzeumot vagy mittoménmit támadok meg (bár lassan fogy a listám), maradjunk annyiban, hogy kiviszem a szemetet, és veszek macskakaját.
11/140 – Specifikus
Isten bizony, azt se tudom már, milyen évszak van – a levegőben tavasz szaga, a naptárban január, az elmúlt két napban annyi eső esett, hogy vadul zöldell a fű, és nekiugrottak a hagymások a kiskertben, nekem viszont csokis repedtkékre szottyant kedvem, mint általában télen szokott. Mindenesetre nekiláttam leszedni (vagy legalább nem-évszak-specifikussá tenni) a dekorációkat.
Minden nap más - mindennap más 