Olyan büszke vagyok magamra, mint akinek egy füzetlapnyi munkafelületen és egy minisütővel sikerült legyártania háromféle sütit, összesen nyolc vagy kilenc minitepsivel (a nyavalya sem bírta már megszámolni, na).
Szerintem még nincs vége, de mára mindenképpen bezárom a bótot, délután kettő óta ezekkel szopok.
Ha már említettem a karácsonyi éhenhalástól való félelem nemzetköziségét, itt van még valami, ami a jelek szerint szintén nemzetközivé lett, az árgyélusát.
Ez itt ráaádásul a szokásos törpicsek méretűekhez képest épp életnagyságú, úgyhogy elsőre majdnem szívputypuruttyot kaptam tőle, ugyan ki mászik be épp a harmadik emeleti balkonra.
A karácsonyi kajabeszerzés és az azzal járó összes rémség meg hátizsákos-szatyros cepekedés napja volt a mai, ráadásul arra is kénytelenek voltunk rájönni, hogy a “szerezzünk be mindent, de most azonnal“, amiről azt hittük, hogy a mi káeurópai dilink, valószínűleg nemzetközi sajátosság. Még sose volt ennyi ember a COOPban.
Merthogy visszamentem. Visszamentünk.
A múltkor felmerült a kérdés, hogy láttam-e Dantét megfreskózva. Nos, jelentem, itt van ebben a tömegben. Plusz Petrarca. Meg Boccaccio. Meg a csajaik. (Azon most ne akadjunk fent, hogy ezek többé-kevésbé fiktív csajok, itt vannak és kész.) Kiskutya legyek, ha bármelyikőjüket megtalálnám, amennyiben nincs a Spanyol Kápolna közepén két igen hasznos információs oszlop.
Ami viszont ezúttal a “hajamatleteszem” pillanat volt, az az lehetett, amikor kiderült, hogy Masaccio Szentháromságát ugyan éppen restaurálják, de plusz másfél euróért fel lehet mászni az állványzatra, és olyan közelről és olyan megvilágításban nézni bele Mária szemébe, amire más esetben soha nem lenne lehetőség.
Ó. Ó. Óóóóóóó.
Ilyen sorszám se lesz már többet, hacsak nem érem el a blog 22-ik évét is, amitől Isten mentsen meg mindannyiunkat. Már most is gondban vagyok, miket vegyek fel szórakoztatásotokra a következő egy hónapban: összesen két ruhám van a szekrényben, ami nem volt még rajtam, amióta itt lopom a napot a toszkán dombokon. No majd megoldjuk. Mindig megoldottuk még eddig, az árgyélusát neki, legfeljebb elmegyek turkálni, mi az nekem.
Mivel a RK mára ígérte, hogy végre ráér expedíciózni azokon a helyeken, ahol én már jártam, ő meg nem, ma még csak az előbbi tevékenységeket bonyolította le: 1. út a Villa Badiába Fiesoléba egy könyvért, amire min-den-kép-pen szüksége lesz a következő két hétben, 2. zoom-beszélgetés valaminő tudományos témában, 3. még egy zoom-beszélgetés valaminő tudományos témában. Mindezt azután, hogy a tegnapi napon összesen 53000 leütést produkált, szakdolgozóim most esnének be az asztal alá.
Én kilakkoztam a körmöm, és horgoltam öt darab hópihét.
De most már tényleg megyünk, az árgyélusát neki.
Ma az okos ember és családunk feje (a RK-ról beszélek, nyilván) a napot olvasással és írással fogja tölteni, mert van neki egy olyanja, hogy Leadási Határidő. Mivel én a múlt héten eldöntöttem, most egy ideig csak úgy indulok neki a városnak, hogy őt is magammal hurcolom*, én se megyek sehová.
Azért persze nem maradok itt egész napra a kanapén a rókáim társaságában, találok én tennivalót magamnak, ha kell.
* Egy csomó minden van, amit én már láttam, ő meg még nem, mert akkor is éppen okos embert játszott valahol a tengeren túl vagy a domb másik oldalán. El kell hurcolnom például a Santa Maria Novellába meg a San Miniato al Montébe. Ez már rögtön két olyan templom, amivel (plusz a melléjük rendelhető akcidentális csavargásokkal) el tudunk verni két egész napot. És az Uffizibe is vissza kell mennünk. Többször is.
Íme, a világ legrondább kávés brownie-ja. Tanulság: ne süssetek brownie-t szendvicssütő gépeckében.
Behunyt szemmel ugyan, de meg fogjuk enni. A tepsi széle túlsült, de a közepe finom.
Ma reggel, mielőtt elindultam macskakajáért (nem változik semmi, a rossebbe, a macskakaja beszerzése itt is ugyanolyan sokat gyaloglós expedíció, mint otthon), így néztem ki,
a kert meg így.
Ezt a telet még mindig nehéz elhinni, de hát ilyen, na.
Ezt egy régiségbolt kirakatában fotóztam – jól láthatóan nem fogták vissza magukat dekkolásügyileg, a jóízlést meg nem engedték beleavatkozni a folyamatba. A kedvencem, azt hiszem, a balszéli fehér kombináció, Buddha a kicsicsázott karácsonyfa mellett, pusztán csak az ökuménia jegyében vagy mittomén.
Mármint Work In Progress, ami ebben az esetben nagyjából annyit jelent, hogy a kirakat átrendezés alatt, és még a verandán sem értünk a végére.
Ezúttal viszont még a madárkát sem hazulról hoztam, hanem itt készült loco az én két dolgos kezem által.
Esik az eső, süt a nap, Paprika Janka pedig mászkál, süt, főz, dekorál. Galéria!
Az utolsó kép az archívumból való, két hete a Santa Croce karácsonyi vásárában csábultunk el a RK-val egy adag kolbászra, sörre és kolbászzsírban sült krumplira a lengyel standnál. Annyira igazi volt minden, hogy még a számla is lengyelül volt, ezen meg azóta is röhögök.
Ha van a La Casinának olyan tulajdonsága, amiért otthonra (vagy otthonnak) nem kéne, az a szigetelés. Ebben nyilván nincs semmi meglepő, toszkánok építették, akik nem is hallottak szigetelésről, és angoloknak, akik még annyira se. A helyzet azóta sem változott sokat, de a huszadik század elején még annyira se érdekelte őket ez az egész, mint most, úgyhogy amióta itt vagyunk, időnként fel-fellángoló harcot folytatunk a pára meg az ablakokon lecsapódó kondenzvíz ellen, én például azt törölgetni szoktam, mely célra még külön mikroszálas kendőket is beszereztem, mire nem vagyok én képes ezért a kukutyinért.
A veranda különösen sorsverte állapotokba szokott kerülni, ezért történt, hogy amikor tegnap elmentünk ebédre, Mackót bezártuk a házba, és kinyitottuk a veranda ablakát, hadd szellőzzön. Arra persze nem számítottunk, hogy azon az ablakon berepül nekünk egy madár, valami kicsi, hülye és szürke, aki persze nem találja meg a kiutat. A kicsi hülye szürke madár meg arra nem számított, hogy mihelyt mi kinyitjuk a ház ajtaját, kirobog a verandára egy fenevad, aki a kétezres évek elejének Pokrivtsák Mónikája mintájára lelkesen azt mondja, hogy “játsszunk, játsszunk!”
Szeretnék megnyugtatni minden állatbarátot, hogy senkiben nem esett kár, Macit bekergettük a házba, a madarat meg ki a verandáról (a nyitott ajtót szerencsére felismerte, mire való), aztán adtunk a csalódott családtagnak jutifalatot, ha már ilyen gonoszul elbántunk vele, és nem hagytuk játszani a madárral. (Valószínűleg úgysem tudta volna megfogni, de ezt csak csendben mondom, hogy ne hallja meg.)
Ma, mint a mellékelt ábra mutatja, valószínűleg nem megyek sehová, bár ki tudja, olyan szépen süt a nap.
Ebédvendégek leszünk máma, héjjahó.
A hajnalban sütött sütit is viszem, naná.
Ezzel azért meg kellett küzdenem, egyetlen tepsi nem lett ugyanolyan, mint az előző, és ebben a minisütőben a minitepsi csak nyolc darabot tudott kezelni egyidejűleg, a féladag tészta pedig összesen negyvenöt darabot eredményezett.
Olyan ambícióm nincs, hogy minden firenzei templomot végigjárjak, de ennek a bejárata és alapvető struktúrája még mindig őrzi a reneszánszkori Guliano da Sangallo tervrajzot, úgyhogy elég érdekesnek tartottam ahhoz, ezt is megnézzem.
Azóta persze már végtelen sok átalakításon esett át, a valamikori Ghirlandaio- meg Botticelli-képeket széthordták a világ múzeumaiba, és mostanra a templombelső igencsak barokk képet mutat. Attól még akad benne néhány érdekes régi festmény.
Bevallom, a névadó Maria Maddalena de’ Pazzi (1566-1607), aki misztikus karmelita apáca volt, tipikusan az a fajta szent, aki engem, ha nagyjából 1300 után tűnik fel a képben, meglehetősen kényelmetlen érzésekkel tölt el, mert az öncélú önsanyargatást és a csatolt kellemetlenségeket igen nehezen tudom szentté avatási oknak tekinteni. Maria Maddalenát, ha ma élne, valószínűleg kényszerkezeltetnék, teljes joggal (ami persze kiváló ürügy lenne további mártíriumokra). Én igen földhözragadt vagyok ebben a tekintetben, és semmi dicsőségest vagy csodálandót nem találok abban, ha valaki víziók közepette ugyan, de élve elrohad az ágyában, mert azt sem engedi, hogy megfordítsák fektében, hátha attól valakinek bűnös gondolatai támadnak.
A családi szinergiáknak általában megvan a maga bája, ma viszont testületileg mindhárman bal lábbal/manccsal keltünk. Ja, nyivákolás és ordibálás is volt, utána pedig a belátó népek elnézést kértek, a nembelátók pedig elaludtak a foteltámlán.
Azt hiszem, az elmúlt két hónap tanulságaként leginkább azt tudnánk megállapítani, hogy mehetünk mi akárhová és akármennyi időre, az életmódunkat és -tempónkat mindenhová visszük magunkkal.
Mókás, hogy a karácsony-koncepciók milyen kevéssé igazodnak az éppen tapasztalt realitásokhoz. Errefelé decemberben a napi átlaghőmérséklet 7,5 fok, és mértek már húszat is, de erről a karácsonyi kirakat a legkevésbé sem vesz tudomást.
Gyakorlatilag a vízszintes karácsonyfám La Casina-beli megfelelője, és következő másfél hétben még kerülhet rá ez-az (vannak némi terveim polárszívekkel), de már most is így világít nekem a setétben:
Fényben, kikapcsolt piláccsal sem fest rosszul, ha lehetek ennyire nagyképű:
A pipiket már ismeritek,
a horgolt gömböket is,
de hazulról csak a pipiket, a horgolófonalat és a függesztéshez használt szigetelődrótot* hoztam, minden egyebet itt szereztem be. A bambuszbotot például a kertből. (Mondtam én, hogy jut még szerep az itteni bambuszligetnek…)
Mint már tudjuk, én egy elég olcsó nőszemély vagyok, és ezt ezúttal sem hazudtoltam meg. A hungarocell gömbök felerészt a kínai bótból, felerészt az egyeurósból jöttek, és még nem használtam fel mind, mert több is van, mint amennyit a fenti képen látni. Mondjuk az egyszerűség kedvéért, hogy öt és fél euró ára alapanyag van itt körbehorgolva. Szintén az egyeurós boltból jött három csomag minigömb (két aranyszín**, egy piros) meg egy csomag mini piros harangocska, az összesen négy euró. A fényfüzért a Saturban vettem, az 5,99 volt.
Ezek után már könnyű volt minden, csak raktam a bambuszbotot, mint bolond a talicskát. Úgyhogy most ülök vele szemben, és csodálom.
* Ti nem visztek magatokkal Firenzébe szigetelődrótot, amit még otthon találtatok a 11-es út mellett? Példátlan, hah.
** Amikor megkérdeztem a RK-t, hogy arany- vagy ezüstszínű legyen-e az itteni karácsony, ő az aranyra szavazott, merthogy Firenze meg flórenci aranyak. Nem tudom, mire számított, én már akkor biztos voltam abban, hogy a mi karácsonyi dekorunk, akár arany, akár ezüst, ugyanaz a kézműves bizbaszokkal dúsított félskandináv szedett-vedettke lesz, mint mindig.
 | mák - Jóleső Január 2026/1 –… |
 | Vég Anett - Jóleső Január 2026/1 –… |
| Vég Anett - 13/123 – Mos |
| mák - Adventi dekkolás 2025/7… |
| Vég Anett - Adventi dekkolás 2025/7… |
Minden nap más - mindennap más 