Ha van a La Casinának olyan tulajdonsága, amiért otthonra (vagy otthonnak) nem kéne, az a szigetelés. Ebben nyilván nincs semmi meglepő, toszkánok építették, akik nem is hallottak szigetelésről, és angoloknak, akik még annyira se. A helyzet azóta sem változott sokat, de a huszadik század elején még annyira se érdekelte őket ez az egész, mint most, úgyhogy amióta itt vagyunk, időnként fel-fellángoló harcot folytatunk a pára meg az ablakokon lecsapódó kondenzvíz ellen, én például azt törölgetni szoktam, mely célra még külön mikroszálas kendőket is beszereztem, mire nem vagyok én képes ezért a kukutyinért.

A veranda különösen sorsverte állapotokba szokott kerülni, ezért történt, hogy amikor tegnap elmentünk ebédre, Mackót bezártuk a házba, és kinyitottuk a veranda ablakát, hadd szellőzzön. Arra persze nem számítottunk, hogy azon az ablakon berepül nekünk egy madár, valami kicsi, hülye és szürke, aki persze nem találja meg a kiutat. A kicsi hülye szürke madár meg arra nem számított, hogy mihelyt mi kinyitjuk a ház ajtaját, kirobog a verandára egy fenevad, aki a kétezres évek elejének Pokrivtsák Mónikája mintájára lelkesen azt mondja, hogy “játsszunk, játsszunk!”

Szeretnék megnyugtatni minden állatbarátot, hogy senkiben nem esett kár, Macit bekergettük a házba, a madarat meg ki a verandáról (a nyitott ajtót szerencsére felismerte, mire való), aztán adtunk a csalódott családtagnak jutifalatot, ha már ilyen gonoszul elbántunk vele, és nem hagytuk játszani a madárral. (Valószínűleg úgysem tudta volna megfogni, de ezt csak csendben mondom, hogy ne hallja meg.)

Ma, mint a mellékelt ábra mutatja, valószínűleg nem megyek sehová, bár ki tudja, olyan szépen süt a nap.