Tényleg az egész év legfurább hete a karácsony és újév közti – még akkor is az, ha valójában már szeptember óta afféle limbóban vagy, amikor nincs munkanap és nincs hétvége. Ez a hét még ebben az állapotban is az ujjaid közül kicsorgó napokat hozza magával, itt-ott fent maradt karácsonyi dekorációkat, szétfolyt adventi gyertyákat, a csokidra ácsingózó macskát, akciós panettonékat, szépiaszínű éjszakákat és sok-sok lusta tetyekvetyeket. Galéria!
Lehet, hogy délután-este még jövök egy bejegyzéssel, de ne legyetek túl csalódottak, ha mégse. 🙂
Eddig még nem futottam bele olyan firenzei templomba, amiről azt mondtam volna kijövet után, hogy “na, ezt nyugodtan kihagyhattam volna”. A firenzei templomok mindig okoznak valamilyen meglepetést, legyen az akár egy féltve megőrzött freskódarabka valami böhöm nagy barokk szentkép mellett, akár valaki olyannak a sírja, akiről fél könyvtárnyi irodalmat írtak össze, akár pedig egyszerűen csak az a tény, hogy az adott templom olyan élő és lélegző része a környezetének, amire (sajnos) nem nagyon látok példát magyar templomoknál, bár nyilván az én készülékemben is lehet hiba, de a népszámlálási adatokból ítélve talán mégse. Az alábbi kép nem lett túl jó, de nagyon is jellemző erre, amit fentebb leírtam.
A Chiesa di San Niccolò Oltrarnoban kattintottam, ahol a komplett sekrestyét elfoglalja a kivilágított betlehem, odafent pedig egy Michelozzónak tulajdonított Madonna della Cintola freskó van. Sajnos épp a lényeg nem nagyon látszik a fotón, ami miatt készítettem: ez volt ugyanis az a pillanat, amikor bejött a templomba egy idős férfi egy golden retrieverrel, aztán nemes egyszerűséggel elővette a kulcsát, és bement ott azon az ajtón. Gondolom, a tiszi lehetett, aki elvitte még az esti szentmise előtt pisikélni a kutyáját.
A város szerkezete és sűrűsége miatt azt se nagyon tudni általában, épp mekkora a templom, amibe bebóklásztál, amíg át nem mész az Arno ellenkező partjára, ahonnan egy magaslatról rácsodálkozhatsz, hogy tyűűű, az ott a Santa Croce/San Spirito/San Frediano. Azt például nem is tudtam, amíg nem a túlpartról néztem vissza, hogy milyen jól látszik a Chiesa di Ognissanti.
(A templomok méreteivel kapcsolatban is jó illusztráció ez a fotó: jobboldalon háttérben az a háromszög alakú homlokzat a Santa Maria Novella homlokzata, a baloldali torony pedig ugyancsak a Santa Maria Novella harangtornya. Igen, az tényleg egy ekkora nagy templom.)
Az Ognissantira vannak olyanok, akik húzzák az orrukat, mert a komplett homlokzatát átbarokkolták az adott időben, de egyébként épp ez a mókás benne: az utca, amiben áll, mintegy gyorstalpaló tanfolyam az építészeti stílusok történetéhez és jellemzőihez.
Neoklasszicista, szecessziós, modernista, reneszánsz, barokk, van minden. Amikor bemész a templomba, elsőre nagyon barokknak tűnik az egész,
aztán szembejön egy Ghirlandaio-freskó Szent Jeromosról,
meg persze Giotto Krisztusa, egészen lélegzetállító, és az én masinámmal sajnos visszaadhatatlan.
Ez a kereszt jóóó hosszú időn át egy raktárszobában ült porosan és évszázados mocsokkal lepve, és nem is sejtették, hogy Giotto, amíg nem feccöltek bele 2003-tól kezdve hét évnyi restaurálást és pucolgatást. (Mondtam én, hogy ez a város piszkosul el van kényeztetve, egy elkallódott Giotto-kereszt már meg se kottyan neki.)
Az Ognissanti tényleg azt nyújtja kicsiben, mint a híres-kötelező firenzei templomok nagyban, mert van benne minden, de minden: ősrégi és eléggé ijesztő fa Krisztus-szobrok, két tele szekrény monstrancia, a Guadalupei Szűz Mária kortárs-csiricsáré képe, vázlatig kopott freskók és barokk pompa halomszám, ráadásul itt van eltemetve Botticelli meg Amerigo Vespucci is, az előbbinek még egy szál rózsát is odarakott vázában a megtartó emlékezet.
Szóval ebbe a templomba is érdemes elmenni, de hát melyikbe nem, én még keresgélek.
Az elmúlt hónapok tanulságai között az egyik legfontosabb valószínűleg az, hogy az ember mehet akárhová, saját magát úgyis vinnie kell magával, az összes idioszinkráziájával meg dilijével meg idegesítő szokáskáival egyetemben. Mink például hiába vagyunk Firenzében, ugyanolyan csendes itthon bálozást tervezünk szilveszterre, mint otthon Bürgüncfalván szoktuk, és ugyanúgy beszerezzük 29-én a vacsoránkhoz a cuccokat, mint máskor.
Ha már a szokásoknál tartunk, ugye ti se gondoltátok komolyan, hogy be tudok olvadni a tömegbe, paplankabátka ide vagy oda.
“Oké, akkor most visszamegyünk a jobbpartra a Trinitán, átvágunk a Signoria előtt, aztán a pietrapianai Conadban megvesszük a tejet meg a mosószert meg a többit, és hazamegyünk a 17-es busszal.”
Valószínűleg ezt is meg lehet szokni. Már elég sokaknak sikerült.
Mint alaposabb vizsgálat révén kiderült, a pöttyös pizsifelsőt valaki a saját két kicsi kezével csinálta. Én az ilyenektől mindig el vagyok bűvölve. Igaz, a mai használat után szükség lesz némi átalakításra, mert a kicsi kezekhez díjbirkózói karok csatlakozhattak, olyan hosszúak, mint egy orangutánéi.
Igaz, az is lehet, hogy a hobbivarrónőkre és kőmívesekre jellemző “na akkor innentől bassza meg a kurvaélet” lehetett a ludas. Ezt sose tudni.
Be kell vallanom, a túloldalt valamelyest jobban kedvelem, mint az innensőt, nem csoda, hogy vissza-visszajárok. Szedett-vedettebb, tarkább, jobban le van rottyanva, de valamiképp őszintébb is – bár itt is vannak olyan látnivalók, mint a Pitti-palota, a Boboli-kert vagy a Santa Maria del Carmine, nem véletlen, hogy a Gucci, a Chanel meg a Rolex nem ezen a parton vannak. Csatangoláshoz elképzelni sem tudok jobbat, és hiába, hogy Firenze főként azért volt vonzó számomra, mert képtárak meg múzeumok meg hajaj, kénytelen voltam rájönni, hogy leginkább csatangolni szeretek ebben a városban.
Oh dear, here we go again. Miután végigcsámpáztam a fél Oltrarnón (a Ponte Amerigo Vespucci, a Porta Romana és a Ponte Vecchio közti területet tessék vizualizálni, azon vonultam én széles, derűs cikcakkokban), átmentem az Arno fölött a Ponte Trinitán, aztán a Piazza Adua felé menet úgy gondoltam, benézek a Humana People nevű turkálóba, haddlám, nincs-e éppen valami csábító akciójuk.
Volt.
Úgyhogy vettem magamnak egy ruhát (most éppen nincs igazán szezonja neki, de nem tudtam otthagyni, na),
egy böhöm nagy kabátot, ami puha és loncsos,
valamint egy másik kabátot, amivel végre felvételemet nyerhetem az olasz nők közé, merthogy mindenki ilyet hord. (Általában feketében, de engedtessék meg nekem, hogy ezt ne tegyem.)
Mindezek után vettem egy pöttyös ruhát is, ami inkább tunika vagy még inkább pizsifelső, és olyan száz százalék poliészter plüss anyaga van, hogy vuhh, és már végig is ég.
Majd meglátjátok, milyen szépen fogom rétegezni összevissza, nélküle üres lesz a Place Pigalle (upsz, téves város/ország, na sebaj.)
Az extra hülyeség még csak most gyön. Ennek a ruhának itt a fotón a háta látszik, nem az eleje, de az eleje sima, a háta meg ilyen masnis. Az agyrágóbogarak mondták, hogy vegyem meg.
Az agyrágóbogarak ezután vérszemet kaptak, és azt akarták, hogy ezt is vegyem meg. Ugyan ki vagyok én, hogy ellenálljak az agyrágó bogaraimnak, akik punk Frida Kahlónak akarnak látni engem.
Hát így esett, hogy már megint itt vagyok egy csomó nekem-új ruhadarabbal, és nagy hányaduk olyan praktikus, mint egy… mint egy… hát most nem találok igazán jól hasonlatot, de képzeljetek el valami igen mérsékelten praktikust, oké?
Az egyetlen praktikus ezeknek az izéknek az ára volt, ami eredetileg így festett volna,
és ebben az esetben nyilván nem is hurcolok haza ennyi rongyot, de a Humana People-nél pontosan ismerik az emberi pszichét, mégpedig annak különösképpen év végi és karácsony utáni állapotát, úgyhogy minden egységesen 5 eurót kóstált náluk.
Elmegyek csatangolni egyet, mert már kezdek bepudvásodni a finom meleg párás lakásban. A móka kedvéért még azt se tudom, lefelé vagy felfelé fogok-e indulni, a kertkapuban fog kiderülni. Ha a 100%-os páratartalom azt jelenti, hogy a szemközti dombig se látok, bebuszozom a központba, és átmegyek az Arnón, ha viszont látható-formák a tereptárgyak, felmászok pár barátságos toszkán dombra, ha már úgyis itt vannak kézügyben…
Azt vittem ki a komposztáló-/szemétdombra az imént, azért van rajtam a Prinzessin Blaufuseklit sétáltató dzseki meg a cipő, de most visszaveszem az egyre jobban filcesedő filcpapucsaimat, és begyúrom a kenyértésztát a második kelesztéshez.
Igen, ez is egy itthoncsücsü nap, esővel és a RK újabb határidőivel.
Mivel van egy kupac mindenféle fotóm raktáron, a mai napra két bemutatási lehetőség látszott valószínűnek: fonalbolt vagy temető. A karácsonyra való tekintettel a fonalboltot választottam. (A temetőt majd január elsején mutatom be, hogy optimistán kezdjük az új évet. Csak vicceltem. Vagy mégse.)
A San Lorenzo téren van a templom mellett egy egészen feltűnésmentes kicsike portál, olyan derékig-érő forma:
A helyiek úgy is hívják a boltot, hogy “La Buca”, vagyis “A Lyuk”. Én a magam részéről inkább úgy hívnám, hogy “Az Üreg”, mégpedig a fehér nyuszié. Tudjátok, az, amibe beleesett Alice, aztán kikötött Csodaországban.
Az ajtón túl ugyanis ez található:
Én hatalmas szerencsémre nem szoktam rácuppogni minden fonalra, szigorúan tartom magam a 50g/125m vastagságú mercerizált pamutok beszerzéséhez, de tippjeim szerint van itt a blogolvasók között néhány, aki valószínűleg aprófát pisilne, ha idekerül:
Mi tagadás, így sem úsztam meg. Arról természetesen sejtelmem sincs, mit fogok majd csinálni belőlük, egyelőre csak előveszem néha a hobbiszatyrom mélyéről, és turbékolok nekik egy kicsit.
Ezek a drágák még porcukrot is mellékeltek hozzá kicsi zacskóban, amit persze mi nem használtunk fel, és a panettonénak is csak negyedét ettük meg ketten, és könnyű volt, mint a pihe, de így is az az érzésem, hogy máris ötezer kalóriánál tartok, pedig még hol a nap vége.
Vasárnap, tehát galéria. Néha már csípős az idő, de a Residenza mellett még érnek a citromok, a nap gyönyörűen süt, amikor süt, az oltrarnói rózsakert tavacskájában virgoncak az aranyhalak, és nekünk van egy finom meleg kuckónk.
Valami ilyesmiről szól a boldogság.
Mielőtt átmennék csöpögősbe, azért gyorsan megemlítem, hogy tegnap háromszor balhéztunk össze a RK-val valami pitiségen, és az éjjel egy igazi Batynak A Matykák koncertet kaptunk odakintről, fel is ébredtünk rá mindannyian.
Fel a hegyre, le a hegyről, aztán körbe-körbe. Ma megint “lejárjuk a lábaksz” napunk volt, összesen 196 fotót lőttem a San Miniato temetőjéről (ott még nem is jártam eddig) meg a totális adventi lázban égő Firenzéről. Nem lesz könnyű munka holnapra összeválogatni ebből az adventzáró galériát…
Miután Pamela hetente végigpucolja a La Casinát, és közben mosolyog is, és már Macit is megsimogatta néhányszor (amit persze ez a jellemtelen afféle olvadékony és odaadó arckifejezéssel fogadott, “az állam alatt is, lécci!”), ezért gondoltam, összerittyentek neki egy kicsi karácsonyi csomagot, igazán minit.
És lőn.
A pipi alatt a dobozkában a tegnap készült sütikből van egy barátságos kis szortiment.
Ma a háztartással és egyéb rutyutyukkal múlatom a szárnyas időt, mielőtt szocializálódási kísérletekben veszek részt (=délután vendégünk lesz). A mai nap amúgy igazán próbára fog tenni engem, bides kis controlfreaket, merthogy a) vendég, a szokásos implikációkkal, b) Pamela.
Elmagyarázom.
A RK kiküldött két hete az ájerbe egy afféle “ha gyöttök, várunk” meghívást itteni barátainak és üzletfeleinek, à la Nyuszi. Ilyenkor az egész egyetem legénysége, leánysága és nem-gender-specifikus népei egyaránt téli szüneten vannak, ennélfogva nagyrészt haza is bogározik mindenki, és ez egy tényleg nemzetközi bagázs. Akikkel múlt pénteken ebédeltünk a Sant’Ambrogionál, azok mostanra Philadelphiában és Hágában vannak, a vasárnapi bröncsünk vendégei tegnapelőtt léptek le Lisszabon és meg-nem-mondom-melyik-kalifornai-város irányába, szóval nincs abban semmi meglepi, hogy ilyenkor kissé nehéz megszervezni ezeket az alkalmakat. Úgyhogy ennek köszönhető a ma délután, amikor Glenda beesik háromra teázni egyet, majd tovarobog a jóég tudja hová, de feltehetőleg nem haza, mert ő ausztrál, és ha oda kéne utaznia, ő is lelépett volna már napokkal ezelőtt.
Na mármost a RK egy ragyogó elme, ahhoz kétség sem fér. Kiterjedt ismeretei és sokoldalú hozzáértése a következő területeken viszont igen hézagos eredményekkel bírnak: lakberendezés, (főzés kivételével) bármiféle kreatív tevékenység, valamint a sütés, mint olyan. Fókuszáljunk egy pöttyöt az utóbbira, oké? Másként ugyanis nehezen lehetne megmagyarázni, hogy jövendő teavendégünket torták (“cakes”) ígéretével csábította ide, nem pedig sütikkel (“cookies”). Én nyilván nem fogom előadni itt a szendvicssütőmmel Mary Berryt, de egy csokis püspökkenyeret (“chocolate cake loaf”) össze akarok csapkodni, ha már megígérte ez az igyiot a sütés-tudatlan.
Ámde! A püspökkenyér elkészültében kruciális tényező, mikor érkezik és távozik b) Pamela, mert miközben éppen kivakar minket a redvából, mérsékelten lenne praktikus összepocsékolnom a konyhát. Szóval jelenleg úgy állok itt, mint a tipikus kisgyerekes szülő, aki már tizenkét perce elindult volna az óvoda felé, de egyesek még mindig azt a matchboxot keresik, amit ma kötelezően magukkal kell vinniük, és különben is másikcipőtakarok mertezszoríjjaabábámat. Magyarán, másokhoz vagyok kötve a tervezésben az idő és a hely tekintetében is, ráadásul nem tervezett sütéseket is bonyolítanom kell mások hülyesége miatt, és a magamfajta controlfreaknek ez marhára nem könnyű.
Ah, megjött Pamela. Na, Isten neki, fakereszt, kivonulok a verandára.
Minden nap más - mindennap más 