Ha a fotel ülő- és hátpárnáját is beleszámoljuk, négynél tartok, ami már tényleg heti egynek számít, de most ezt a kettőt mutatom meg, ni. Ennek az egész produkciónak persze önmagában nem lenne túl nagy sportértéke, ezeket a párnákat már úgy ismeritek, mint a rossz pénzt.

Oké, általában nem ilyen rusztikusan lerottyant asztalon fotózom őket, mert otthon nekem nincs olyan, de tényleg nem lenne bennük semmi kunszt,

csakhogy ezeket én az utolsó öltésig pusztán a két kicsi kezemmel készítettem el, nuku Erik.

Látszik is.

Erikkel nyilván gyorsabban megy, de azért roppant büszke vagyok magamra, hogy ilyen piszlicsáré akadályok, mint egy tizenhét kilós vas családtag hiánya sem tud megakadályozni abban, hogy párnákkal lepjem el a környezetem.

A jövőre nézve sem ígérhetek mást: Tökösboci továbbra is szívesen közreműködik,

anyagom még van, cipzáram is van meg horgolófonalam is, és kellő mennyiségű elszántságom ahhoz, hogy ne hagyjam abba. Pláne, hogy amikor péntekenként Pamela éppen a lakást redvázza, tényleg nincs más jobb dolgom, mint kint pöcsölni a verandán, miközben a szőrös hatékonyan hátráltat a melóban.

Igencsak hatékonyan. Ezt itt nem tudtam még befejezni, de sebaj, ezen a héten is lesz péntek.