Miután minden előzetes terv nélkül megtámadtam a böhöm nagy Santa Maria Novellát, szerdán úgy gondoltam, most pont az ellenkezőjét csinálom: tervvel készülök és valami kicsike templomhoz.

El is olvastam mindent a Sant’ Ambrogio templomról, incl. mind a két alkalom, amikor megtörténe benne az eucharisztia csodája, valamint hogy nagyjából minden oltárkép-festményük ugyanazt az utat járta be: megrendelték, felrakták, csodálták, aztán jött valaki, aki elvitte egy nagyobb-menőbb templomba, végül pedig mindegyik az Uffiziben kötött ki. Még azt is megnéztem, van-e bármi információ nyitvatartásról (minden nap 10:00-22:00 között), vagy belépőjegyről (nem volt).

Egyetlen dolgot nem mondott el nekem az internet, ezt:

Látjátok az ajtón azokat a papirosokat? Na, azok azt mondják, hogy bocsi, hívek, éppen restaurálunk bent valamit, a reggel 9-es miséket a Santa Crocéban keressétek, valamikor decemberben újra nyitunk, köszipuszi.

Már megint úgy éreztem magam, mint valamikor a kétezres évek elején a Corona nevű vonaton, ahol a kalóz kioktatott minket, hogy az nem úgy van ám, hogy megnézzük az információkat az interneten, hanem el kell menni az ádzsenciába, ott majd megmondják. Úgyhogy (váratlan fordulat) elmentem a bolhapiacra.

Nem vettem semmit, nyugi. De azért lőttem nektek képeket.

Venni, a rendes piacon vettem valamit. Fonalat. Ebből a sokféléből ezt a három kicsi motringot.

Igen, nem kell emlékeztetnetek, úgy jöttem el hazulról, hogy nem veszek fonalat. Végül is, majdnem egy hónapig sikerült is betartanom…