(Durván képnehéz és sokatdumálós bejegyzés következik, készítsetek be egy kávét vagy teát vagy effélét.)

Azok a félig-meddig megbízható információk, amelyeket összegyűjtögettem ideutazás előtt, helyi bolhapiacokról is meséltek, és nézzetek nyugodtan sekélyes kis izékének, de én azokat roppantmód szeretem, akár veszek ott valamit, akár nem. Az egyik honlap szerint minden hónap első vasárnapján szokott lenni ilyen Fiesole főterén is, az meg amúgy is tervben volt, hogy elmegyünk Fiesolébe, úgyhogy mikor tegnap az igen durva éjjeli zuháré után feltisztult az ég, úgy gondoltuk, megreszkírozzuk azt a fiesoléi kirándulást.

Hogy előre lelőjem a poént, bolhapiac nem volt egy szál se, de ez a legkevésbé sem zavart, mert ez nem az a program volt, amikor elautózol Makkoshotykára vásározni, aztán a vásárt elmosta az éjjeli zivatar. Fiesoléba pusztán csak Fiesoléért is el akartunk menni. Ez a maga módján elég vicces dolog, a RK például hetente négyszer-ötször is odamegy, ugyanis konkrétan Fiesoléban van most az irodája, ami egy igen dekoratívan nyírott parkra néz, de mi ezúttal nem oda mentünk, oda majd máskor. Most a települést céloztuk meg, és ez számokban azt jelentette, hogy kilenc kilométer gyaloglás 280 méteres szintkülönbséggel.

Mert azt ugye nem gondoltátok, hogy autóval megyünk, hehh. Az erdőszél, ahol lakunk, csak néhány pökésnyire van Fiesolétól, pedig közben még van egy San Domenico nevű település is, de mindezek többé-kevésbé össze lettek nőve, és nehéz megállapítani, hol ér véget az egyik, aztán hol kezdődik a másik. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, ahogyan a Dunakanyarban nőttek egymásra a települések, például Szentendre, Leányfalu és Tahitótfalu, amelyek esetében ugyan vannak településtáblák, de ezek csak igen hozzávetőleges információt adnak. Na ugyanez van itt pepitában, csak olajfaligetekkel és 280 méteres szintkülönbséggel, ami nem hangzik soknak, de speciel egy 18 fokos emelkedőt is abszolváltunk tegnap, és nem ez a legdurvább a környéken, van 22 fokos is.

Mindenesetre azzal kezdődött a parti, hogy áttotyogtunk az erdőszélen San Domenicóig.

Az utolsó képen ott lent a toronnyal San Domenico, ott fent a dombon meg Fiesole, szóval ennyire össze vannak nőve. Ha belenagyítotok a képbe, a jobboldali tuja fölött van egy torony, az a Fiesole főterén lévő templomé, ez itt ni.

Na oda mentünk fel. Ez így fotóról nem tűnik nagy bummnak, de azért igazi hősnek éreztem magam, mire a mászás végén kibukkantunk a főtérnél. Eleve nem azon az úton mentünk, ahol a busz meg a kocsik szoktak, hanem a meredeken, ami szerpentinek helyett mindközönséges tizenakárhány szintes emelkedőkkel operál, cserébe ott szuszog az ember körül a történelem,

amit éppen rendkívül elegánsan zabál az idő vasfoga. Az utolsó képen speciel a Villa Medici egyik eldugottabb-forma kapuoszlopa van, ami fölött kinőtt egy citromfa, mert ez a minimum. Közben pedig időnként szédítő panoráma nyílik Firenzére, az ember azt se tudja, hová nézzen.

A nagyobbik fotón jobbra a dóm, balra meg a Fiorentina-stadion segít a tájolásban, és mi valahol a kép balszélén túl lakunk egy kicsivel. Onnan jöttünk fel idáig, yeah.

Fiesole afféle elbűvölő keveréke a villáknak és szűkecske kulipintyóknak, ott sorjáznak egymás mellett, és az ember folyton felmászik valahová vagy le onnan.

Úgyhogy a sok mászkálás után mi bizony beültünk inni egyet a Casa del Popolóba.

Ha afféle “strong munkásmozgalom vibe” érzésetek van, az nem véletlen, ez afféle szakszervezeti faluház, könyvtár meg kocsma meg előadóterem, a kilátás pedig egészen szédítő, be sem lehet fogni mindet, pedig próbálkoztam, de nem lett valami nagy dobás, nédda.

A Fiesoléba járó turisták általában azon rínak, milyen piszok drága a falu, na hát ehhez képest mi azért a tálcányi cuccért (két pohár Amaro Montenegro nevű fűszernövényes körömlakk, amit a RK mindenáron ki akart próbálni egyszer, egy cappuccino és egy kis sör) kevesebb mint 10 eurót fizettünk. A RK amúgy azért tudott erről a helyről, mert október elején abban a két hétben, amikor még nem állt rendelkezésre a La Casina, és én otthon ettem a kefét, ő itt lakott tíz háznyi távolságban.

És ezek után visszamásztunk az erdőszélre. Ezúttal a szerpentines főúton mentünk le, és ott is volt néznivaló, hajaj.

Hát ez volt a tegnapi nap, és igencsak kegyesek voltak hozzánk az időjárás szellemei, mert mindvégig jó idő volt, bár néha majdnem lefújt a szél valamelyik lépcsőn…