Az írekkel csak a baj van, mondta viccből a RK, amikor értesültünk Ciaránról, én viszont kiegészíteném arra, hogy főként az ír férfiakkal van baj, tegnap Kenneth Branagh például meglehetőst felcseszte az agyam. Sőt, hozzáteszem, bárha csak az ír férfiakkal lenne gond, de azokkal is baj van, akik repülnek meg kutatnak*, meg persze a szőrösökkel is, akiknek már töke sincs**. Na de nézzük előbb Ciaránt.

Amióta itt vagyok, lényegében nem múlt el nap eső nélkül, és már kezdek egészen jól belejönni abba, hogy reggeltől estig tizenötször változik meg az időjárás, úgyhogy a tegnapelőtt esti vihart egyszerűen úgy tekintettem, hogy ilyen a toszkán november, most mit csináljak vele, ez van. Mint kiderült, ez marhára nem igaz, ezt a mostani felvonást speciel Ciaránnak hívják, és nekem a hírekből kellett megtudnom, hogy még neve is van. Meg halálos áldozatai Toszkánában, jaj. Úgyhogy a tegnapi napon én is meg a RK is felhívtuk külön-külön a saját anyáinkat, hogy megnyugtassuk őket, itt nálunk minden a legokébban oké, a kulipintyó áll, mint katiban a gyerek, a környező fákról csak olyasmi törött le, ami már el van korhadva, az is csak kicsike darabokban, meg egyébként is dombon lakunk, és otthon évi három ilyen viharon szoktunk átesni. Vagy ő rajtunk. Az én anyámról tudnivaló, hogy sokat aggódik miattunk, szóval abban nem volt semmi extra, hogy felhívtam, de anyósomnak csak most nőtt ki ez a tulajdonsága, amióta mindhárman itt pocolunk Firenzében a szőrössel, és én ezt roppant érdekesnek találom, mert miközben a kisfia a világot járja, maximum annyit szokott kérdezni tőlem, mit tudok arról, eszik-e rendesen a gyerek. Ehhez képest most afféle igazi jiddise máme módjára folyton kérdezget minket arról, nem hideg-e az idő, eszünk-e egyáltalán húst***, működik-e a fűtés, meg nem mosott-e ki minket valami az ürgelyukunkból. Én a magam naivitásában úgy gondoltam, hogy kevesebbet kell aggódni miattunk, amikor hárman vagyunk kupacban, de a jelek szerint nem, az aggódás mértéke egyenesen arányos a távollévő családtagok számával.

Annyira egyébként tényleg nem volt rémes a dolog, tegnap délelőtt-délben például gyönyörűen sütött a nap, mint a mellékelt ábra mutatja.

Percre pontosan fél órával a kép elkészülte után már jég esett, és a szél megpróbálta leszedni a La Casina tetejét.

Hát így vagyunk mink itt ebben a vircsaftban, és én ugyan még jelenleg pizsiben iszom a harmadik kávémat, de előbb-utóbb felöltözünk, és elmegyünk bevásárolni, mert fogyóban van a tej, tojás és hagyma, mi viszont továbbra is szeretünk főzni.

* Ma hajnalban 4:12-kor ébredtem arra, hogy ez a marha ordít mellettem egyet álmában. Mint kiderült, azt álmodta, hogy egy vonaton voltunk, ami egy folyóban haladt, a vagonunk lekapcsolódott a mozdonyról, és ott maradt a sodrásban, törölközőkkel kellett eltorlaszolni az ajtóréseket, mert a küszöb felett be akart törni a víz, és végül ránk esett a vagon hátsó fala, ami egyébként egy gardróbszekrény volt, vagy mi. Ezek után szinte azonnal visszaaludt. Én nem. Én ilyenkor már nem tudok, dögvész és lépfene. Természetesen ebben a pillanatban

** a szőrös is megérkezett, és rögtön azt akarta tudni, hol a kaja. Ennélfogva most mind a ketten elégedetten és telezabáltan húzzák a lóbőrt, én meg itt ülök a kanapén, kialvatlan vagyok, és nyűgös.

*** Ezt már tényleg nem értem, a sógornőm afféle on-off vegetariánus, néha éveken át sem eszik húst, és még életben van, szóval anyósom igazán megszokhatta volna az ilyesmit. Mi amúgy eszünk húst, csak most itt éppen nem túl sokat, nem tudom, miért. Hiányozni nem hiányzik.