A tegnapi nap élményei között az a móka-kacagás sem volt utolsó, hogy újabb bizonyítékokat kaptam arra, én tényleg teljesen reménytelen vagyok tájékozódásügyileg. Bizony voltak olyan pillanatok, amikor eszembe jutott, hogy ha most felhívna engem véletlenül a Repülő Kutató, hol vagyok, magabiztosan azt mondanám, hogy Firenzében, és azt is hozzátenném amolyan ötévesek módjára önérzetes hangon, hogy nem vesztem el, mert pontosan tudom, hogy Firenzében vagyok. Ennél bővebbet ne kérdezzen, bár szívesen leolvasom neki a legközelebbi sarkon az utcaneveket.

Ezen már menet közben is vihogtam kicsit, most is azt teszem. Én nem vagyok egy világjáró egérke, de azért lenni nekem abban tapasztalat, hogy egy városközpont előbb-utóbb elfogy valamelyik irányból (folyó vagy vasút, ezek elég biztos támpontok), esetleg lesz valami üvöltően felismerhető tereptárgy benne. Különben is van nekem térkép, amit ugyan csak mérsékelt hatásfokkal tudok használni, de akkor is, na.

Ennek a hendikepnek vannak bizonyos előnyei, ha éppen a) marha sok időd van lődörögni (jelen!), b) Firenzében vagy. A tegnapi nap folyamán ugyanis többek között az alábbiakat sikerült megtalálnom úgy, hogy véletlenül sem kerestem, csak szembejöttek: a nagy vásárcsarnok (Mercato Centrale), Andrea del Sarto szülőháza, egy Tutto 99 Cent (igen, ez éppen az, aminek hangzik, egyeurós bolt), valamint a Melrose Vintage.

Istenbizony nem kerestem. Ha kerestem volna, valószínűleg nem találom meg, különben sem emlékeztem már arra, hogy melyik utcán van, még korábban olvastam róla itt, és már ebből megállapítottam, hogy ez nem az én bukszámnak van kitalálva. Most is csak a portál állított meg a maga bohókás szedett-vedettségével, de ha már ott voltam, bementem.

A blog szerzőjének piszkosul igaza volt a high end árakkal kapcsolatban, de azzal is, hogy érdemes bemenni tátani a szádat. Nem a ruhákra, nekem legalábbis nem ordított bele a pufámba semmi, hogy “vigyél haza!”. Első benyomásra azt mondanám, leginkább vintage Levi’s farmerekben, bőrdzsekikben és valami érthetetlen okból kimonókban erősek, nekem meg nem kellett egyik se. Én általában ruhákat keresek, abból is tarkát, hosszút és bohémet, azok között viszont nem volt itt egy se olyan, amire azt mondtam volna, gyere haza a mamához. Van az a trükk, hogy turkálóban végigsimogatod tenyérrel a vállfán lógó holmik élét, és ami olyan puha, mint a vaj, na az tényleg igazi minőség – ki is szúrtam ezzel egy szürke Max Mara kabátot, de annak is csak azért néztem meg a címkéjét, hogy referálhassak arról, 350 eurót kértek érte. Minden szívfájdalom nélkül hagytam volna ott akkor is, ha harmincötbe kerül.

Mivel fel vannak készülve zakkant turistákra (amikor ott voltam, egy amerikai apuka éppen nagy élvezettel válogatott a baseball-kártyák között, miközben a felesége cowboy-csizmákat próbálgatott, a kislányuk meg folyton azt kérdezgette, mikor megyünk már), szemük se rebbent, amikor megkérdeztem, fotózhatok-e. Úgyhogy, tessék, galéria. Ruhák nemigen vannak rajta, azokat nem találtam annyira érdekesnek, mint a sok csetreszt.

A lenti nagyképen azokban a kockás fedelű befőttesüvegekben gombok vannak. Azok még tán érdekeltek is volna, ha nem ötven cent darabja, de be kell vallanom, ehhez én sóher vagyok. Attól még lehet, hogy visszamegyünk a RK-val, ő ugyanis azon a képen a nyakkendőket nézegette azzal, hogy hmm, nem is rosszak.

Nos, most már legalább tudom, hol találom a boltot.