Természetes, hogy a bejegyzéseim nagy mértékben Firenze körül forognak, még természetesebb, hogy Erre Vágyik A Nép, de azért vegyük figyelembe, hogy az aranjuezi szép napoknak is vége lesz, oszt majd megint visszatérünk az eceteshordóba a kupim, az oktatás, a mütyürgyártás és a 880-as busz világába, ahajt a gardróbszekrény előtt robbantott hajjal, szóval ezt a vonalat sem hagyhatom abba.

Ma például hajmosás utánegészen érdekes módon oldalra robbant fel a hajam,

amitől eléggé úgy nézek ki derékig, mint akit száz évvel ezelőttről köptek át a La Casina fala mellé. Deréktól lefelé más tészta, valószínűleg egyetlen scarafaggia sem hordott felemás szlovák zoknikat és tiroli ciabattákat.

Ezeknek a papucsoknak ugyanis ez a fantázianeve, Ciabate Tirolese,

és én ezen azóta röhögök, hogy megvettük múlt vasárnap. A RK-nak is van, és úgy jutottunk arra a döntésre, hogy nekünk kellenek ilyenek, hogy a Coopban (ez a legközelebbi nagybót, röpke két kilométerre innen az erdő szélitől) agnoszkáltuk őket, és szimpatizálni kezdtünk velük. Különösen azért volt ez fontos, mert mindketten csak afféle krepptalpú papucskákat hoztunk magunkkal a bárhová besuvasztható fajtából, úgyhogy igazán ránk fért egy-egy pár rendes papucs. Nem csak mostanra, általában is. Sajna a Coop ezeket csak pontgyűjtő füzetbe gyűjthető pontokért volt hajlandó adni, ezért mikor vasárnap elmentünk az Ikeába, beugrottunk a mellette lévő nagy cipőboltba, és én nagyúrian vettem mindkettőnknek egy-egy pár tiroli ciabattát.

A vasárnap amúgy is mókás volt ebből a szempontból, mert az Ikea mellett volt egy elektronyikus üzlet is, ahová szintén beugrottunk, és a RK vett egy minisütőt a kivénhedt darab helyett. Ez most végre tényleg rendesen működik, és ezzel végtelen távlatok nyíltak meg előttünk gasztronómiai szempontból.

Mit tehetnék, mi ugyan eljöttünk világgá, de az igényeinket meg a hobbijainkat is hoztuk magunkkal, akárcsak a macskát. Megyek is kenyeret sütni vacsorára, a tegnap főzött nagy kondér ribollitához.