Na, úgy gondolom, most már akklimatizálódtam eleget, úgyhogy pánikmegvető bátorsággal felülök a tizenegyes buszra a bédekkeremmel meg a térképemmel, és bemegyek a központba, hogy megmutassam Firenzét a dunaszerdahelyi madárkáknak, a velem egyidős hajkendőnek, a saját kezűleg átpingált cipőknek, valamint turkálós ruhatáram elemeinek, melyeket gondos kurátori munkával (höhö) szedtem össze az elmúlt tíz évben.

Repülősót csokit mindenesetre viszek magammal, hogy ha beüt a gebasz, mint ’93-ban a Louvre-ban, amikor megláttam a Szamothrakéi Nikét, és utána kiesett negyedóra az életemből, legyen valami, ami visszatérít a kalóriadús rögvalóba.

Majd még látjuk egymást, pá.