Nesztek tegnapról egy ennyicske Esztergom, ez is csak azért, hogy ne érje szó a ház elejét.
“Szabadságon vagyok, szabadságon vagyok”, mondogatom. Az ideális az lenne, ha el is hinném, de az még mindig nem megy.
szeptember 2023 havi bejegyzések
11/14 – A javíthatatlan
Összesen másfél órára megyek be egy zsák színes ficnivel, ráadásul a harmadévesekhez, akik a múlt vizsgaidőszak végén virágot és csokit hoztak nekem csak úgy, minden ok nélkül – aztán épp olyan szívdobogósan betojt-forma vagyok most is, mint minden szeptemberben.
Eská 11/2 – Batyu
Kábé így fest, amikor a controlfreak tanár néni előpreparálja a Bábkészítés tárgy tartalmát a helyettesítőnek.
Egen, tudom, egy balek vagyok. Most pedig bepakolom mindezt egy basz nagy táskába, és elcuccolok vele Esztergomba.
11/13 – Sztrájk
Ugye, tudjátok, ki fog paplanruhát vasalni az itthoncsücsü harminc fokhoz? Ha tudjátok, szóljatok neki, hogy az enyémet is kivasalhatja.
11/12 – Széles mosolyú farkasok
Attól tartok, ezen az őszön egyre szélesebb és pániktelibb mosolyokkal fogom megörvendeztetni a nagyértelműt. Máskor sem vagyok igazán piskóta, de mostanság különösen úgy érzem, hogy két farkas lakik bennem, mint abban az álindián mémben. Nálam csak annyi a különbség, hogy a farkasaim teljesen idióták, az egyiket úgy hívják, hogy Aggódós, a másikat meg hogy Pont LeSzarom, és felváltva kiabálnak velem.
Egyéb hasznos és haszontalan tevékenységeim közepette (majdnem három hónapra lelépsz, vaze! csinálj már valami értelmeset is!) cipőpark-seregszemlét is tartok (hajrá, ez muris lesz!), melynek örömére olyan cipők kerülnek elő dobozaimból, melyeket a) sose hordtam még, b) marha régen hordtam utoljára. A mai darab az utóbbi kategóriából való, szerintem vagy öt éve nem volt a lábamon. Kérdem én, ugyan miért nem.
11/11 – Chia
A hétvégém összes felmutatható teljesítménye az volt, hogy sütöttem ötmagos vekniket, amikbe életemben először beleraktam ún. chia-magot is a többi négy mellé,
a másik pedig, hogy renováltam a pipirost.
Mondhatni, kimaxoltam Szent Heverde napjait. Most viszont hétfő van, és muszáj nagyobb fordulatszámra kapcsolnom, mert mával megkezdődött az őszi félév, és én ugyan ebben nem veszek most részt, de egyre határozottabban érzem az életemben azt a likat, ahova máskor a tanítás illeszkedik be, mint puzzléba az a darab, amitől végre már látjuk, mi van a képen.
Lássuk, ezúttal mit tudok ugyanabba a likba belegyömöszölni.
11/10 – Linóleum
Ezúttal is csak a szokásos összevisszaság: őszelő fényei meg gyümölcsei, Csülök úr és az ő csülkei, csokicsókok, ilyen-olyan kézimunka-kellékek, na meg a collegiumi linóleumpadló, amire valószínűleg akkor is emlékezni fogok, ha már a nevemre se. Galéria!
11/9 – Firestarter!
Tegnap roppant sikerrel vettem az akadályokat, mármint úgy értve, hogy pontosan tudtam, hol kell a szeminárium és az előadás közötti különbségeket ecsetelni, és hol kell beüvölteni a Gellérthegyet azzal, hogy “KááááposztavágáskoOoOoOoOr vóóóóót két esztenDDejeEeEeE…” A kompánia végül a collegiumi hagyományoknak megfelelően lekeveredett az Estikébe, és aztán tánci-tánci is volt. Eszemet sem tudom, mikor táncoltam utoljára Prodigyre, de most az is megvolt sok másegyéb mellett. Nekünk haza kellett jönnünk falura, ennélfogva háromnegyed tizenegykor összeciheltük magunkat, de addig annyit ugrabugráltam, amennyit csak lehetett, olyan klasszikusokra, mint a Villámcsapva! meg a Szentivánon presszó lesz.
Nyilván ezeknek a dolgoknak kellő mértékben megvan a böjtje, egy majdnem ötvenéves testet már nem lehet bemelegítés nélkül nekiugrasztani tízperces, megállás nélküli pogózásoknak, úgyhogy valamikor hajnalban azt álmodtam, egy FPS játékot játszom éppen, amiben egy sunyi lesipuskás beledurrant egy jókorát a vádlimba, és ettől nem csak az avatarom kap lőtt sebet, de én magam is. Mondanom se kell, rögtön felébredtem, mégpedig arra, hogy görcsöl a lábikrám, és első félkómás állapotomban azt néztem, tényleg vérzik-e. Maci nem volt különösebben együttérző hangulatában (naná, tegnap csak alig éjfél előtt kapta meg a vacsoráját, amiért más körülmények között már fél négykor elkezd óbégatni), így rögtön megjelent nyöszörgésemre, és azt kérdezte, hol a kaja. Adtam neki, magamnak meg fél liter vizet és egy kálcium-magnézium-cink tablettát, az nem árthat.
Ma valószínűleg csendes itthoni tetyekvetyekkel pihenjük ki a fáradalmakat, én legalábbis mindenképpen ezt céloztam be magamnak. A pipéknek hála legalább nem rúgtunk be, de azért az idő vasfoga akkor is az idő vasfoga.
A RK a csendes tetyekvetyek keretein belül amúgy azóta lerobogott a piacra, de előtte még adott nekem mindenféle büdös kenyőcskéket a vádlimra. Mire jó, ha egy isiászos ember is él a házban.
11/8 – Készenlét
Minden esetben megvan az ellensúly a “barlangi morc” típusú létezésre, például az, amikor ugyanazon nap alatt két különböző helyen kétféle gólyával is találkozik az ember. Ha van egy kis szerencsénk, akkor nem keverem össze, melyik helyen kell ovisokról beszélnem, és hol kell azt gajdolnom tábortűz mellett, hogy “Zingi-zongoráznak a kipi-kuplerájban, be kellene menni”.
Mindenesetre van nálam két tepsi mennyiségű csokicsók, fél liter víz, ezenfelül horgolnivaló, zenegépecke, pulóver és napszemüveg is. Nyakamban katicák, pufámon naptej, lábamon pedig kényelmes cipő. Mondhatni, mindenre készen állok.
11/7 – Kulminál
Ma sem megyek (természetesen) sehová. Itt és most ezen az ősz elején ez Az Új Természetes.
Háztartásbeli ténykedéseim tegnap ebben kulmináltak,
a “hogyan csináljunk grillcsirkét CrockPotban” projektben*, ami bődületesen jól sikerült, de sajna csak a kezdeteket tudom bemutatni, mert mire kész lett, hazaért a RK Lengyelországból, és mink úgy szétkaptuk szegény szárnyast, mint foxi a lábtörlőt.
Mára se várható ennél kulturálisabb program, filcdarabkákkal ügyködöm meg listákat gyártok. Ez utóbbit már csak megszokásból is, mert még mindig én vagy a Tetovált Hölgy, aki nem nyugszik, amíg nem lesz mindenki más is épp olyan tetovált. Mint ezt Salinger oly szépen megírta.
* A recept amúgy itt van, ha kedvetek szottyanna rá, és van a házban lassúfőző. Csudák csudájára még a tepsire is sikerült viszonylag egészben átemelni arra az öt percre, amikor grill fokozaton kell pirítani, csak a szárnyai estek le a helyükről, mert akkorra már annyira megpuhult az egész, hogy kézzel is szét lehetett marcangolni. A recepten csak annyit változtattam, hogy alufólia-göngyöleg helyett két nagyobbacska, kockákra vágott édeskrumplit tettem az edény aljára, mert egyrészt nem akartam további koszos és kidobandó dolgokat a háztartásba, másrészt meg köret. Nagyon finom lett az is.
11/6 – Vakarodó
Annak megakadályozására, hogy elveszítsem lábam alól a szervezettség stabil talaját, ami a munkával és tancsitancsival jár*, már a hét eleje óta azt csinálom, hogy akkor is beállítom 6:30-ra az ébresztőt, ha vénasszonyok potyognak az égből, és fel is vakarodom 6:30-kor, ami egyébként abszolúte luxusidőpont, mert amikor oviba is kell mennem, akkor háromnegyed ötkor dödörög a dödöre. Jó, na, nem dödöre az, hanem Till Lindemann** üvöltése. Rendkívül gyorsan felébred tőle az ember.
Ez a hatharmincas kelés csak azért nehezített pálya, mert Csülök Úr általában már fél ötkor bepróbálkozik reggeliért, aztán valamikor ötre éri el azt a gyakoriságot és decibelszámot, amikor muszáj félkómásan kimásznom az ágyból, és megetetnem a dögöt. Utána persze ő kiájul, és ott is marad kiájultan,
de én igen nehezen szundítok vissza.
Megoldás lehetne persze, hogy ne feküdjek vissza a macskapapi kiosztása után, de Mackó nem egészen kiszámítható ebben a félötös ébresztőben – van, hogy már négykor kísérletezik, és van, hogy akár hétig is kussban marad. A Nokia 150-nek nincsenek egyéni heppjei, az akkor kezdi üvölteni a “Du Riechts so Gut” című popdalocskát, amikorra megmondom neki.
Nos, ezek mennek itt meg a bárányfelhők, mint Mali nevű haverom mondta anno. Most pedig előveszem a hűtőből a csirkét, amit aztán behajintok a CrockPotba, mert ma estére a bárányfelhőkkel együtt a RK is megjön Lengyelországból, és pillanatnyilag úgymond háztartásbeli vagyok.
Hát akkor tartsuk azt a házat, mondok.
* Oké, a “szervezettség stabil talaja”, az túlzás. Mondjuk inkább úgy, hogy viszonylag kiszámíthatóan tudok készülni a kiszámíthatatlanokra, köztük elsősorban arra, hogy óhatatlanul lesznek olyan feladatok, amiket tegnapelőttre kell teljesíteni.
** A pasas egy erőszakos segg, és mindenkit lebeszélnék arról, hogy koncert utána bemenjen vele a backstage-be, de ébresztőnek még nem találtam hatásosabbat.
11/5 – Chrysostoma
A Repülő Kutatóval való üzenetváltásaink néha egészen kriptikusak, a múlt héten például ezt írta nekem Horvátországból, hogy “apáca gumikacsa?”, amire én elsőre csak azt tudtam reagálni, hogy “?”, de aztán persze leesett, és azt mondtam, hogy “igennnn!!!”
És lőn.
Ő már a harmadik a gyűjteményben, és az eddigiekkel nem is volt semmi gond, mert a Mozart gumikacsát úgy hívom, hogy Wolfgang, a Beethoven gumikacsát meg úgy, hogy Ludwig, de hogyan nevezzek el egy apáca gumikacsát? Dominikának vagy Franciskának vagy Benediktának vagy minek? (Különben is sült hülye vagyok ahhoz, melyik szerzetben milyen habitust hordanak milyen cingulummal.) Név viszont kellett neki, mert olyan nincs, hogy egy névtelen gumikacsát parkoltassak az ablakpárkányon. Úgyhogy végül elneveztem Chrysostomának Török Chrysostoma szóror után, aki az 1890-es években magyar irodalmat és történelmet tanított az Esztergomi Érseki Kisdedóvónóképző Intézetben, majd alig harminc évesen meghala, és aztán úgy elfelejtették, mintha sose lett volna.
Egyúttal azt is eldöntöttem, hogy valamikor írnom kell majd Török Chrysostomáról, mert az nem oké, hogy csak úgy elfelejtünk embereket, és maximum egy gumikacsa marad az emlékezetükre, az is egy olyan szobának az ablakpárkányán, amit amúgy Bűnök Barlangjának hívnak, ajvé.
Ha már szóba kerültek a világi hívságok, emlékezzünk meg az én öltözékemről is, mely a mai napon nemigen lenne alkalmas arra, hogy bármiféle apácai elvárásoknak megfeleljen.
Ha nem emlékeznétek erre a ruhára, abban nincs semmi meglepő, ezt ugyanis még februárban turkáltam, azóta meg valahogy nem került rá alkalom (és nincs ezzel egyedül a februári kupacból, de lassan mindenre sort kerítünk). Mondjuk úgy, meglehetősen limitált lehetőségeim vannak a hordására, ez egy par excellance csöcsösruha, tipikusan abból a fajtából, amiben a melleim hamarabb fordulnak be az utcasarkon, mint én saját magam, és akármilyen vén vagyok, valószínűleg nehéz lenne tartani velem a szemkontaktust.
Well, ma úgysem nagyon megyek sehová, Macival való szemkontaktusainknak pedig maximum az az akadálya, ha éppen a lézerpöttyöt figyeli. Vagy eszik. Vagy alszik.
Eská 11/1 – “Csak” egy újabb sapka
Mivel sapkáim száma légió, nyilvánvalóan kellett egy újabb. (Egy frászt.) Természetesen állandó modellem, Boldizsár fején mutatom be, mert ugyan ősszel én ki szoktam hirdetni a sapkaszezont, de azért annyira még nincs ősz, hogy ezt saját fejűleg is megtegyem.
A technika ismerős (konkrétan a könyökötökön lehet már kinövés formájában), de a szokásostól eltérő virágocskák kerültek rá. Egyrészt mert volt abból a készleten már ebből is egy légió (egen, itt mindig mindenből túl sok van),
másrészt pedig az e tájakon szokásos hülyeség és marhaság szellemében elkapott az inspiráció, és ez jutott eszembe:
A képrészlet, gondolom, igencsak ismerős lehet, de úgysem árulok zsákbamacskát, innen van. Nem akartam én reprodukálni azokat a rózsákat, Isten ments, de akkor is miattuk kerültek épp ilyen virágocskák a sapkára épp ilyen színekben, és innen már nemigen volt megállás. Nem is igen lesz. Nincs mese, no, ezennel megnyitom a Firenzére készülődés évadát. Errefelé ez is nyilván a “kuss, én így szállok le a bicikliről” szellemében fog működni, mint minden más szokott, de már tele van tervvel meg ötlettel a padlás, és miért lenne az ember lányának blogja, ha nem azért, hogy ide ömlessze azokat.
Attól tartok, afféle érzelmi és kreativitási hullámvasút előtt állok, de már megvettem rá a jegyet, úgyhogy jöhet a hűűűű, áááááá, hűűűűű, ááááá, és megintelölről.
11/4 – Szordínó
Itt továbbra sem megy kárba semmi, csak veszendőbe. A mai fotó voltaképpen tegnapi, mert vasárnap is őtözködős blog vagyunk mink ezen a tájon, legfeljebb eltesszük a képet későbbi felhasználásra.
Bótba mentünk, mert a RK igen rövid ideig tartózkodik itthon, szombaton tért vissza a horvát szigetről, ma pedig már megy is tova Lengyelország irányába, hogy aztán szerdán visszarobogjon, és csütörtök-pénteken egy monstre konferenciát vezényeljen le szervezői oldalról. Én ugyan továbbra is el tudom látni magam autó nélkül is, de Maci kedvenc eledele* az Aldiban lakik, és az gyalogláb félnapi program lenne, szóval elmentünk cicapapiért. Konkrétan egész szeptemberre elegendő adagért, mert ha továbbra is ilyen hektikus az élet, az a biztos, ami már a kamrában csücsül.
Mivel délután afféle szordínós családi eszemiszom volt a szomszédban, valamikor három óra tájt így nézett ki a teraszon az asztalom, ni:
Három tepsi kenyérrudacska (egy negyedik tepsinyit a RK visz magával), a sapka, amin dolgoztam (azóta már elkészült), plusz a helyi zsibin vásárolt matchboxok a legifjabb résztvevő számára.** Ott azt a feketét sikerült is azonmódulag gajravágnia, egy különösen vad rali közben leszakadt az alváza és tengelytörést szenvedett. Azzal vitték el, hogy “majd apa megjavítja”. Én mindezt angyali derűvel szemléltem, mert onnantól, hogy odaadtam, már nem az én reszortom, mit csinál vele, meg különben is matchboxot én három fontos kritérium alapján szoktam megvenni a zsibin: a) legyen meg és forogjon mindegyik kereke, b) legyen elég masszív, lehetőleg fém, c) ne kerüljön többe háromszáz forintnál. Mint látható, a kritériumaim leginkább azt célozzák, legyen minél nehezebb gajravágni a kiskocsikat, de ha véletlenül mégis összejön, hát akkor is veszett több Mohácsnál.
Hát így. Most pedig hétfő, és nekem rendszert kell kopácsolnom az életembe, ami ezúttal valóban kihívás lesz, mert máskor úgy várom az őszt, mint a Megváltót, jer tancsitancsi meg az összes vele járó kellemes és kellemetlen dolog. Engem tényleg az órarendem tart kordában, olyanom pedig idén nincs. Sebaj, megoldjuk.
* Őszintén: nem biztos, hogy az a kedvenc eledele, mert nem nagyon kap mást. Azt viszont minden macskatartó tudja, hogy addig van jó világ, amíg a macska meg akarja enni azt, amit elérak az ember. Ezt meg akarja enni, úgyhogy nekünk egyelőre jó világ van.
** Zsibi utoljára tavasszal volt, de azóta nem találkoztunk a gyerekkel, és addig akartam odaadni, amíg még érdemes. Olyan gyorsan nőnek ezek, mire kettőt pislantok, már csajozni fog és tetováltatni akar, de mindenekelőtt nem fogják érdekelni a matchboxok.
11/3 – Apró
A mindennapok apró örömei: város eső után, horgolófonalak, kopasz barackok, szőrös lakótársam csiriz üzemmódban, a színes véletlenek összjátékai na meg Professor Krtek, akit úgy itthon felejtettek, mint a huzat, és nekem kellett meginvitálnom egy kávéra, hogy ne duzzogjon. Galéria!
11/2 – Félláb
Piacra menni tehénkergető ruhában, alatta egy plusz szoknyával, felemás zokniban és felcsüngüzve, mert miért ne. Jah, ez vagyok én. A pózt nem tudom megmagyarázni, de az enyhén mániás tekintet amiatt van, mert a RK ma hazajön, és én a) nem tudom, mi a nyimnyámot adjak neki vacsorára, b) el kell mosogatni mindazt, amit itt-nem-léte alatt szolidan besuhintottam a mosogatóba. Esetleg ott hagytam a konyhapulton.
Intermezzó – Zenea zélet, 2023-as kiadás
Ki vagyok én, hogy lábbal tapossam a saját tradícióimat, he? (Informatíve: ez itt a tavalyi, ez meg a tavalyelőtti, ez meg a három évvel ezelőtti felvonás.)
Úgyhogy itt van ez.
Meg ez.
Meg ez.
Idén is jól kinézünk, hehh.
11/1 – Példátlan
Röhögni fogtok, én legalábbis röhögnék a helyetekben: ma van a fizetés nélküli szabadságom első napja, és én hova megyek reggel hétkor, na hova? Úúúgy van, Esztergomba.
Ezt a találkozót az óvodavezetőkkel szerdára terveztük, de aztán bejöttek a képbe a szokásos kavarások.
Minden nap más - mindennap más 