Annak megakadályozására, hogy elveszítsem lábam alól a szervezettség stabil talaját, ami a munkával és tancsitancsival jár*, már a hét eleje óta azt csinálom, hogy akkor is beállítom 6:30-ra az ébresztőt, ha vénasszonyok potyognak az égből, és fel is vakarodom 6:30-kor, ami egyébként abszolúte luxusidőpont, mert amikor oviba is kell mennem, akkor háromnegyed ötkor dödörög a dödöre. Jó, na, nem dödöre az, hanem Till Lindemann** üvöltése. Rendkívül gyorsan felébred tőle az ember.

Ez a hatharmincas kelés csak azért nehezített pálya, mert Csülök Úr általában már fél ötkor bepróbálkozik reggeliért, aztán valamikor ötre éri el azt a gyakoriságot és decibelszámot, amikor muszáj félkómásan kimásznom az ágyból, és megetetnem a dögöt. Utána persze ő kiájul, és ott is marad kiájultan,

de én igen nehezen szundítok vissza.

Megoldás lehetne persze, hogy ne feküdjek vissza a macskapapi kiosztása után, de Mackó nem egészen kiszámítható ebben a félötös ébresztőben – van, hogy már négykor kísérletezik, és van, hogy akár hétig is kussban marad. A Nokia 150-nek nincsenek egyéni heppjei, az akkor kezdi üvölteni a “Du Riechts so Gut” című popdalocskát, amikorra megmondom neki.

Nos, ezek mennek itt meg a bárányfelhők, mint Mali nevű haverom mondta anno. Most pedig előveszem a hűtőből a csirkét, amit aztán behajintok a CrockPotba, mert ma estére a bárányfelhőkkel együtt a RK is megjön Lengyelországból, és pillanatnyilag úgymond háztartásbeli vagyok.

Hát akkor tartsuk azt a házat, mondok.

* Oké, a “szervezettség stabil talaja”, az túlzás. Mondjuk inkább úgy, hogy viszonylag kiszámíthatóan tudok készülni a kiszámíthatatlanokra, köztük elsősorban arra, hogy óhatatlanul lesznek olyan feladatok, amiket tegnapelőttre kell teljesíteni.

** A pasas egy erőszakos segg, és mindenkit lebeszélnék arról, hogy koncert utána bemenjen vele a backstage-be, de ébresztőnek még nem találtam hatásosabbat.