Én ugyan már tegnap erőst itthoncsücsü hetet jövendöltem, de afféle váratlan módon tegnap estére is lett programom, Fis úrhölgy ugyanis mintegy a semmiből rámcsippantott, hogy nem akarok-é színházba menni itt loco. Nyert két jegyet az Üvöltő szelek musical-változatára, és olyannyira későn kapta meg róla az értesítést, hogy már nem ért rá senki más. Nos, én speciel ráértem, úgyhogy előbb ittunk egyet a Barlang kertjében, aztán eltotyogtunk művészetet nézni. Két felvonás, közte szünet, és ez most nekünk különösen előnyös volt, mert az adottságokat kihasználva igencsak angolosan és hirtelen leléptünk az első felvonás után, hogy inkább visszamenjünk inni a Barlang kertjébe.

Nem állítanám, hogy megbántuk az első felvonás végignézését, azt például mindketten megállapítottuk, hogy muszáj lesz újraolvasnunk (sokadjára) az Üvöltő szeleket, ami mindig pozitív végkimenetel ilyen esetekre. Olvasni jó. Igaz viszont az is, hogy azért akarjuk újraolvasni, mert most meglehetőst zavaros érzéseink vannak vele kapcsolatban. Mint angolos távozásunk közben mondám, van olyan értekezlet, aminek egy e-mail-nek kellett volna lennie, na hát ez itt most egy olyan darab volt, aminek egy lemeznek kellett volna lennie, és én sose gondoltam az Üvöltő szelekre úgy, mint amiben önelégült millenialok nyafognak összevissza, most viszont, izé. Az ironikus távolságtartás számos sztori esetében lehet teljesen legitim megközelítés, de ha az Üvöltő szelekből kiveszed a sötét szenvedélyt, hát mi marad belőle, bölcsészfejű férfiak állnak mezítláb a színpadon basszusgitárral, meg jó egyensúlyérzékű nők nyomkodnak zongorabillentyűket a nagylábujjukkal (mindkettő megtörtént), te pedig csak nézel, mint Rozi a moziban.

Pl. így:

Ezt a képet Fis úrhölgy lőtte rólam este, és úgy gondolom, mára extrán megfelel. Ma én úgyis valamelyik paplanruhámban maszogok a kánikulában, és ilyen vicces arckifejezésem se lesz.