Az egészet valószínűleg ott rontottam el tegnap, hogy egész napi ábrándos tetyekvetyek után este tízkor egyszer csak azon találtam magam, éppen kenyértésztát dagasztok. Más recepttel bevágtam volna tizenegykor a hűtőbe a tálat, szmöttyögjön ott csendben magának, de ez itt most éppen az a krumplis kenyér volt, amiből a fenti módszerrel már sikerült nagyon aranyos kis lapos bocskorszíjakat csinálnom, úgyhogy fent kuvikoltam egyig, amíg megsültek a veknik, és közben a kétezres évek elejének videojátékaival kapcsolatban végeztem kutatást, vagy minekhíjuk azt, amikor az ember wiki-oldalakat kattintgat, és közben jegyzetel. (Nem, azt nem kutatásnak hívják. Legalábbis tudományos berkekben nem. Mindegy, úgyse tudományos célra kellett.)

Ezek után biztosra vehettem, hogy hajnali ötkor megjelenik az ordító egér, és az ellátásra panaszkodik, úgymint három hete nem evett, és ha ezen nem változtatok, olyan kritikákat fog írni a szállás.hu-ra, hogy attól kódulok. Így is történt. Fél hatig még kihúztam azzal, hogy időnként azt mondtam félálomban, “NEM”, miközben Csülök Úr felváltva vinnyogott és ugrált, majd kipakolta a takarófonalakat a kosárból, és tőle telhető mértékben végig is vuzigálta mindet a Bűnök Barlangja padlóján, de aztán nem volt mese, fel kellett vakarodni.

A tegnapi tetyekvetyek alatt amúgy megint átvette az uralmat a fejemben egy narrátor, akinek nem volt benne semmi keresnivalója, és most már úgy fest, egy ideig nem is akar lelépni innét, de ti ne zavartassátok magatokat, mert amikor Flaubert azt mondta, Bovaryné én vagyok, Bovaryné közben azt mondta, Flaubert én vagyok, szóval nem lesz nagy különbség aközött, éppen én fosom-e itt a szót vagy az a másik.

Szentséges palacsinta, már megint itt vagyok egy olyan szószban, amit magam kevertem. Ha nem mászok ki belőle, a továbbiakban max. arra leszek jó, hogy öreg hacukákban ténferegjek párbeszédeken melózva, és időnként ábrándosan bedagasszak egy kenyeret.