Tegnap el kellett búcsúznunk Lócitól is. Egymás után álltak le a szervei, már nem tudott sem enni, sem inni, sem vécézni, és hiába mondogatjuk magunknak, hogy valójában már jó ideje kölcsönidőn létezett, attól még éppolyan szomorú az egész. Szegény anyósom, ő sírt leginkább. Amennyi energiát, szeretetet és törődést kapott tőle ez a macskaállat, amióta három és fél éve kiadtuk neki dajkaságba, annyiból romjaiból is fel lehetett volna építeni Karthágót.

Ez a kép alig egy hónapja készült, miután Lóci megfegyelmezte a kertszomszéd Zsálya nevű kutyáját, és olyan büszke volt magára ettől, mintha talált volna egy új szőnyeget, amit még eddig sose pisilt le.