Az ilyenfajta züllőzésekből nem csinálunk rendszert, mégpedig épp azért nem, hogy értékesebbek lehessenek azok az alkalmak, amikor előfordulnak. Ha volt bármi értelme a Szopornyica Idejének, akkor az a Gnóthi Szeauton! program keretein belül volt – számomra például az volt az egyik felismerés, hogy a komfortzónából való kilépés csak akkor valósítható meg, ha az embernek van komfortzónája, és erősen gyanítom, előbb mindenkinek azon kéne dolgoznia, legyen neki, mégpedig akkor is ott legyen neki az a komfortzóna, ha éppen nincs körülötte mások zaja meg jelenléte. Kábé ugyanarról van szó, mint mikor Jókai aszongya a Fekete gyémántokban, hogy “A csélcsap szerelme kiskutya, de a remete szenvedélye oroszlán”. Én nem vagyok egy partiállat, a tömeget se szeretem, úgyhogy ha odamegyek valahová, akkor tényleg ott kell lennem ahhoz, hogy ez megérje. Jobb az nekem, ha évente csak egy koncertre megyek el, de olyanra ám, amit aztán évtizedekig emlegethetek, mert most például nagyon-nagyon elégedett vagyok, és izomlázam van a sok táncolástól, ráadásul kilencig aludtam, amit csak az szakított meg, amikor Mackó megjelent ötkor a reggelijéért nyikorogni.

A szemetek nem csal, ez megint egy újabb pöttyöske, ezúttal az a petrolkéknek nevezett színű, amit én szívesebben hívok balti-zöldnek, de a lényeg, hogy ezek a ruhák is bekerültek az én komfortzónámba, és piactól koncertig mindenhová ezeket veszem fel, mert nekem az jó.

Piacra ma reggel természetesen nem jutottam el, mert a Repülő Kutató egy megértő ember, és hagyott engem aludni. Ő amúgy a francia nagykövetség fogadásán volt tegnap este, ezért mentem egyedül koncertre, és igazán sajnálhatja, mert a franciáknak minden évben van nemzeti ünnepe meg követségi fogadása, de Európa Kiadó koncert a Barlangban csak egyszer az életben. Legfeljebb kétszer.