A hajam már a robbanáson is túl. Tegnap reggel behívott az egyik diák a terembe, ahol a hallgatók éppen az államvizsga előtt pánikoltak, hogy mondjak nekik valami megnyugtatót. Azt hittem, viccelnek, amíg meg nem láttam őket. Négyen bőgtek egyidejűleg a tizenkettőből, az egyik meg közben éppen csokit tömött a szájába.

Azt, gondolom, mondanom se kell, hogy végül mindenki jó és jeles összeredménnyel távozott. Én viszont, a vicc szerint, ma is odamegyek.

Mára egy, a múlt héten turkált (és szégyenszemre még be sem mutatott) málnaszínű len-keverék ujjatlan ruhával örvendeztetem meg közönségemet, ami röhejesen azonos színű egy négy éve turkált minikardigánnal, hát nyilván azzal veszem fel. A három éve hordatlan cipő viszont tegnap olyan szépen szétmetélte a lábam, öröm volt nézni, úgyhogy ma erre váltottam. Stílszerű lett volna persze a táskámat is lecserélni feketére, de ne vicceljünk, örülök, hogy még élek, és viszonylag kulturáltan bírok festeni.