Ez itten az én kávészünetem.

Ha végetér, van még kétszer negyvenöt percem, aztán ezzel bérekesztettem a nappalis órákat erre a félévre. (A levelezősökből van még egy felvonás szombaton, és hétfőn is bekódocok még egy zárótevékenységre, de ennyi.) Az viszont, ahogyan idáig eljutottam, nem volt egészen akadálymentes.

Reggel/hajnalban (ízlés szerint választandó) a szokásos eljárás szerint ficeregni kezdtek a cicumicuk, holakaja, úgyhogy megnéztem a telefonom, huszonhat, remek, Till még csak tizenkilenc perc múlva kezd dalolni. Lekúsztam, macskapapi, kávécigi, és hopp, máris negyvenkilenc volt. De várjunk csak, hoppá. Öt negyvenkilenc.

Hát én kéremszépen nagyúri bambaságomban egy órával későbbre tettem be az ébresztőt, mint kellett volna. Amennyiben pedig hat óra hétkor nem lépek ki az ajtón, lekésem a buszt, a következő meg csak egy óra múlva indul.

A következő tizenöt percet inkább ne képzeljétek el. Azalatt én lezuhanyoztam, fogat mostam, felöltöztem, sminkeltem (plusz parfüm!), odaadtam a macskáknak a száraz kaját, bepakoltam a táskámat, és még egy fotót is lőttem magamról a jól megszokott Aspelund szekrény előtt. Feltölteni és szerkeszteni persze nem volt idő, de ha végre hazaérek a mai ingyombingyom után, még akár az is sorra kerülhet.

A buszt természetesen elértem. Fan még bennem enerzsia, hej. Csak tudnám, honnan rántom elő ilyenkor, mert amúgy ténylegtényleg iszonyatosan félév vége van.

Du. És még csak nem is úgy néztem ki reggel, mint aki tizenöt perc alatt jutott el pizsitől világgámenő állapotig. Világ csudája.