Ezt a képet még tegnap lőttem a szilvabokor alatti tél-van-vagy-tavasz-vagy-miabokám helyzetről:

Ma leginkább úgy érzem magam, mint aki megint ott van a menzán, ahová mások fizették be, a tányérban ugyanaz a híg, ízetlen krumplifőzelék, sőt mintha még a szokásosnál is több lenne benne a liszt és kevesebb a krumpli, a konyhásnéni meg önelégült arccal várja, hogy dicsérjék a főztjét, a jelek szerint pedig még csak nem is hiába. Hát jó. Valahol a táskámban van még eldugva egy kis csoki. Egy egészen kevés.

Viszont a nap süt, a szakdolgozóimnak segítségre van szüksége, a macskák pedig teletojták a budijukat, aztán elégedetten elhevertek a macskaszőrös kanapén. Tegyük, ami tőlünk telik. Ennél se többet, se kevesebbet nem tudok mondani.