Amióta átadtam az unokahugicáknak a takaróikat, anyámnak dolgozgatok egy újabbon. Azt is ugyanolyan marokkói szívekkel csinálom, mint a korábbiakat, a jelek szerint én már beleragadtam ebbe, de annyi baj legyen.

Nem nagyon szoktam megnézni, hogyan fest, csak gyártok bele egy-egy újabb sort, amikor éppen nincs más álamügyem fojóba, és elég sok álamügyem szok lenni fojóba, úgyhogy tényleg nem tudtam, hol tartok vele.

Egészen ma reggelig.

Ó. Ohó. Ohohohóóóó.

Nos, miután én ott vagyok mögötte teljes hosszomban, az anyám meg százötvenkét centi… asszem, lassan be kéne fejezni ezt, amíg még befér a lakásába. Igaz, a befejezés ménkű sok kis szélecske-szálacska eldolgozását jelenti, ami leginkább kellemetlen kulimunka, de ezt a hidat akkor gyújtjuk fel, ha odaérünk.

Nézzük a holnapot!