Ha eddig nem mondtam volna, nekem szép számmal vannak mindenféle szórakoztató magánbabonáim, amelyeket azért, ismerjük el, nem veszek halálos komolyan (értsd: a jó ómeneknek örülök, a rosszakra legyintek). Ezek közül az egyik a félévi első munkanapomra való utazáshoz és a zenegépeckémhez kötődik, úgyhogy most erről mesélek nektek.

Zene nélkül én már nem utazom, kell valami a fülembe, az mp3-lejátszó nélkülözhetetlen eszközöm buszra szálláskor. Amikor elindulok a félév legeslegelső tanítási napjára, teljesen véletlenszerűre állítom a lejátszás sorrendjét az összes számhoz (van rajta vagy 500), és aztán az első három, ami beüt, az fogja előjelezni nekem, mit várhatok az előttem lévő félévtől. Nyilván ilyenkor a gépnek az adott készletből kell választania, de a választék elég bőséges. Van az ötszáz szám között dubstep hegedűtől mongol metálig mindenféle, és békésen tenyésznek egymás mellett oh-so-eighties szintipop-számok, dühös kilencvenes évekbeli nők, filmzene-részletek (különös tekintettel Ramin Djawidi és Hans Zimmer munkásságára), meg még mi nem. Szóval, bár én válogattam, azért mégiscsak van játszástere a zenegépeckének, és igazán azt dobhatja ki elém, amit akar.

Nos, ez volt az első:

Ez a második:

Ez meg a harmadik:

Optimistán nézek én ezek után a félév elé? Naná. A remény hal meg utoljára. Különben is, az első oktatási napomon kiemelkedő eredményt értem el a Dunakanyar Macskabingón összesen hét gömbölyű cicával, de erről a magánbabonámról majd valamikor máskor mesélek.