Tutatiszra, már megint itt a félév kezdetével együtt a hisztérikus aggódás, amitől mindjárt lerágom a bal lábam. Csak két vagy három hétig húzzuk ki, könyörgöm, mert ha addig se, tényleg fejre áll minden. (Persze, ez másként is esélyes, de ha még azelőtt be kell csukni a bótot, hogy legalább a gyakorlatot teljesítenék nyomorult hallgatóink, én Dunának megyek.) Micsoda idők ezek, bakker, a szememmel gurgulázom, a szájammal vacsorázom, adminisztratív teendőim és a holnapi órákra való készülés mellé pedig körmöt festek (leginkább azért, hogy ne rágjam)

a frissen húzott ágyneműt felavató Pocival beszélgetek,

és az új táskámat pakolom holnapra.

Igen, a múlt héten vettem egy új táskát “a remény hal meg utoljára” szellemében, és ezt használni is akarom munkába menet, munkából jövet, nem pedig csak nézegetni a fogason, miközben onlány izéket töltögetek a neptunba.

Higgyétek el, tisztában vagyok azzal, hogy mindez valahol félúton van a “homokbadugomafejem” és a “rútszibaritavázvagyok” között, de már megint kezdek becsúszni két szék között a pad alá, segítség.