Miután két napig csak az alsó végemet mutogattam felemás zoknikban meg a ficliket és recikliket, amikkel éppen szórakoztattam magam, valószínűleg ideje demonstrálnom, hogy fejem is van, tessék.

Az, hogy mire használom azt a fejet, és hogyan fest az a fej, már más kérdés. Ezen a héten nem kell vizsgáztatnom, ehelyett összeszorított foggal kéne fejest ugranom a tudományba meg önmagam tataroztatásába (igen, ehhez már én nem vagyok elegendő, ki kell szerveznem a munkálatokat), amíg még van rá időm, és nem szív fel a következő vizsgahullám meg a jövő heti nyílt nap-kupac. Önmagam tataroztatása ez utóbbihoz lenne nélkülözhetetlen: viszonylag kulturáltan kéne festeni ahhoz, hogy eléggé meggyőző legyen, amikor éppen jövendő hallgatókat próbálok becsalogatni kis mézeskalács házikónkba. Ehhez képest ma reggel, amikor belepillantottam a tükörbe, a nyolcvanas évek eleje nézett szembe velem, sőt, konkrétan Nina Hagen.

Smink nélkül, nyilván. És húsz évvel öregebben. Eh, legyünk őszinték, úgy néztem ki, mint Jancsi és Juliska boszorkánya.

Azóta már megfésülködtem, bár ez vajmi keveset segített a helyzeten, és ruhákat hajigáltam magamra, ami úgyszintén. Én ugyan azzal indítottam, hogy a remény színe a zöld, az energiáé a piros, de egy magára valamit is adó punkhercegnő biztosan nem vett volna fel olyan cuccokat, mint máma én. Sőt, egy magára valamit is adó tanár, kutató, de akár mérlegképes könyvelő sem, maximum egy erdei boszorkány. Vagy egy bohóc.