Ez volt a használati utasítás az Alice Csodaországban körbecsukó-pályájának kijelölésekor, és azt is hozzátették, hogy “nem fontos, hogy pontos legyen”. Az én mai körbecsukó-futásom is ilyesformán fest: az indulás meg az érkezés helyszíne adott, fő feladatom macskakaja meg péksütemény beszerzése, plusz még ami esetleg belefér.

Az “esetleg belefér” lista viszont szerfölött eklektikus és pazér. Egyrészt például erős vágyam támadt egy okkersárga pakolós táskára, mert (skandalum, tudom) nekem nincs olyanom. Egy másik “esetleg belefér” beszereznivaló még ennél is röhejesebb: eltörött a horgolótűm. Tényleg. Jó, az egyeurós boltban vettem, és olcsó húsnak nyilván híg a leve is, de mit tehetnék, az olcsó húsnak a legszimpatikusabb a formája. Nem a nyele, ami kreccs, hanem a hurkája neki, ami nem túl gömbölű, nem túl hegyes, és pont megfelelő méretű. Ugyan van mááásik, szép, drága, törhetetlen, szilikonyos, és elvileg ugyanaz a méret, de a gyakorlatban teljesen más vele dolgozni, és ez engem idegesít. Dilinyós-e vagyok. (Gondolom, az idelátogató horgolónépek azt fogják erre mondani, hogy nem.)

Oké, akkor elugrándoztam toronyiránt, bele a ködbe. Már kilenc óra, és én nem látom az egy kilométerre lévő dombot sem, nesze nekünk ősz meg körbecsukók szezonja.

Ez a mai áutfit nyilvánvalóan nem a 10×10 része, de már mondtam, hogy nem folyamatosan csinálom meg, ennyi szabadság nekem is kell az önszabotában, és ma ezekre szottyant inkább kedvem.