Tegnap délután elmentem masszázsra, mert mire jó az élet, ugye, ha nem fér bele egy kis lüxüs. A levegőben faszénparázs és az aszalódó természet illata úszott, augusztus volt a javából vagy rosszából, ízlés szerint. Az utcában lakó kutyák, ahányszor én masszázsra megyek, lankadatlan éberségükről óhajtják biztosítani a nagyérdeműt, hisztérikusan ugató ebek sorfala között vonulok el mindig, hogy kigyúrassam a vállamból a laptop fölött töltött órákat. Ezúttal csak egyetlen kutty eresztett meg felém egy bágyadt vaut, ő sem vette a fáradságot, hogy felkeljen ehhez az oldaláról a saját kertkapuja mögött.

Már két hete, hogy hajnali kettő és fél három között kelek. Megmosom négyféle kefével bánatos fogaimat, főzök egy kávét, adok a macskáknak jutifalatot, aztán ha megették, felkergetem őket az emeletre, és kereszthuzatot csinálok a földszinten a konyhai üvegajtó meg a teraszajtó segítségével. Kiülök a teraszra a laptoppal, napi első cigi, napi első kávé. Negyed ötkor szokott megszólalni valahol két utcával odébb egy kakas, büszkén hirdeti, hogy megszolgálja ám ő azt a takarmányt, tessék elfeledkezni a húslevesről, különben is ki az az idióta, aki ebben a rekkenő hőségben húslevesfőzésre vágyik. Háromnegyed hat körül megnézem a benti hőmérőt. Néha akár két fokkal is sikerül lenyomni a földszint hőmérsékletét, huszonötről huszonháromra. Estére ismét huszonöt lesz, kezdhetem majd másnap elölről az egészet. Becsukom az ajtókat, visszaengedem és megreggeliztetem a macskákat. Újra megtöltöm a kávéfőzőt.

Reggel hatra már túl vagyok három kávén, nem is akarom tudni, hány cigin (mindig tudom, a hajnali első előtt kiürítem a hamutartót, ez is része a rituálénak, szembesülni az önpusztítással). Túl vagyok már ötezer leütésnyi szövegen, néha, különleges kegyelmi pillanatokban, ennél többön is. Ha csak kettő vagy három jött össze, az baj, az ütemtervem rovására megy. Még délutánig dolgozom, de a nap legtermékenyebb része mindig ez, a hajnali órák. A szomszédék vörös macskája egy ponton végigvonul a kerten, éjszakai portyából jön, lustán lépked. Vet felém egy gyanakvó pillantást, aztán odaslattyog a madáritatóhoz, iszik. Hat óra múlt, töltök egy újabb kávét. Akár sikerült addig megírnom annyit, amennyit akartam, akár nem, az agyam vadul zsibong, az ég alján meg diadalmasan és dühöngve halad felfelé a Nap, hogy elperzseljen mindent, ami útjába kerül. Ez nekem a nyár.

Hallgassunk inkább egy kis zenét a télről.

Nyilván ma is fel vagyok öltözve, viszont azt hiszem, ez most nem annyira fontos. De azért tessék, ne érje szó a ház elejét.