Ez nyilván nem egészen így igaz, lesz itt még ezen nyáron a szőlőn meg lágy kenyéren kívül papírokkal vacakolás is épp elég, de ami a 2017/18-as tanévet illeti, az bizony le lett zárva, mint a parancsolat, még a kulcsát is eldobtam.

A vakációm első napja általában azzal a tanácstalan téblábolással telik, hogy hát-akkor-meg-most-mit-csináljunk, és ezúttal sincs igazán másként. Figyelemelterelésül viszont a fejemnek most más dolgokkal is meg kell küzdenie: a robbantott hajam vonaláig (tegnap csúful bedauerolt az eső) fáj, mint a fene, azon alul meg elcsömöszölte a takny. Ennyi év után már meggyőződésemmé vált, hogy ez is a tanárság része: nyomod az ipart összecsuklásig, és a szervezeted hűségesen asszisztál hozzá, de aztán az első vakáció-forma napon körülnéz, és elkurjantja magát, hogy “hejhó, most már szabad a pálya!”, te meg ott maradsz elcsömöszölt fejjel, és műsoros papírzsepik szegélyezik utadat.

Közben az eső is meglehetősen vigasztalanul esik, de nem baj, jól van ez így. Ilyen nap is kell néha. Fejfájónap, feltöltőnap, loncsos kardigánok, bögre teák, papírzsepik meg harmonikázó zoknik napja. Ma itthon maradok, adjusztálgatom magamat meg a lakást, várom a postást (a húgomnak rendeltem nagy és vastag és okos zenetörténet-könyveket), fésülgetem a cicákat, és listákat gyártok. Ó, mennyi csodálatos tervem van, és milyen vidáman fogom belevetni magam ezekbe!

De még nem ma.