Újabb szorgos munkahét, sálálá. Ha a hallgatók nem kérdeztek volna rá arra, nem hozhatnánk-e előre az órát, mert az egyik korábbi tárgyuk mai felvonása elmarad, és elég kellemetlen egy többórás lyukat átlébecolni, egyetlen módon tudtam volna megoldani a mai nap logisztikáját: úgy vonulni be Budapestre és fel a Hűvösvölgybe, majd vissza, hogy mindeközben a vállamon fityeg és illatozik két kilónyi pöszörőzöttmacska-eledel. Ezzel az új konstrukcióval viszont még addig visszaérek kies falunkba, amíg az állatpapi-bolt nyitva van.

Mellesleg még mindig levelekkel meg időpontokkal meg szervezéssel bűvészkedem, plusz a szakdolgozóimmal, és még olyan dolgokkal is, amelyek a közepesen röhejes kategóriába tartoznak. Például éppen az imént küldtem el az óvodavezetőknek a csokis zabpehelykeksz receptjét. És közben kerülget a tavaszi bedilizés, és forrnak a kreatív dzsúszok és az összes többi. Szerdától hétfőig szabad leszek, és nem várok semmi jót ettől az időszaktól.

Jajistenem, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű, miként ezt Hrabal mondá.

Őtözködős bloggeri vizekre evezve: ennek a szoknyának a mai az utolsó esélye. Ha most is úgy érzem, hogy meh, akkor repül. Ha nem repül, akkor meg durván átalakítódik. Velem lehet tárgyalni. De túszokat nem ejtek, muhaha.