Sokszor szoktam idézni Gertrude Steintól az Alice B. Toklas önéletrajzát, az egy kifogyhatatlan aranybánya. Ma éppen speciel az az epizódszereplő jutott belőle eszembe, aki látogatóba ment Gertrude Steinhoz, és próbálta ugyan megkedvelni a falon lógó modern festményeket (Picassóról beszélünk meg Cézanne-ról meg Matisse-ról – a száz évvel ezelőtti Párizsban vagyunk), de az erőfeszítésnek az lett az eredménye, hogy ezeket se bírta megszeretni, cserébe viszont a régebbi festők korábban kedvelt képeit is megunta meg megutálta.

Na valahogy így vagyok én az időjárással. A gyermek- és kamaszkoromat egy olyan vidéken töltöttem, ahol a nyár egy szerdai napra esik, úgyhogy piszkosul nehezen birkózom meg az errefelé tipikus júliusi rekkenetekkel, az április már az 50 faktoros napvédő krémekről szól, és a nyarak nagyját árnyékban bujkálom át szellős kaftánokban. Cserébe viszont a hidegtől is elszoktam, pedig valamikor igaz sztoicizmussal tudtam nyugtázni, hogy jaja, most éppen valószínűleg megvan a mínusz tíz fok, mert érzem a zúzmarát az orrszőreimen, vegyünk fel még egy pulóvert.

Hálistennek ma itthoncsücsü és itthonmatat napom van, holnaptól meg március, úgyhogy előbb-utóbb az időjárásnak is meg kell emberelnie magát.