Tegnap reggel meghalt a Repülő Kutató nagymamája. A műtétből még felébredt, vitatkozott kicsit a nővérekkel, aztán elaludt, és nem ébredt fel többé. Két hete töltötte be a kilencvenhetet, és már ugyan nem volt olyan fitt, mint régen, a memóriájával is voltak gondok, de mindent összevéve egészségben érte meg ezt a hosszú kort, és másfél nappal korábban még látszatra semmi baja sem volt. Most persze kicsit mindenki össze van rázva, mert bármennyire tudtuk (ő is), hogy nem él örökké, ez így is váratlanul ért minket.
Mégis, mégis: szép hosszú, tartalmas élete volt sok munkával és még több morális tartással – ugyan mi mást várhatnánk egy kálvinista tanítónőtől. (És ezek után ugyan mi mást várhattunk el tőlem, két perccel azután, hogy megtudtam a hírt. Igen, felvettem a kabátomat, és elmentem tanítani.) Megnézhette azt is, hogyan cseperednek egyre okosabbá meg ügyesebbé a dédunokái, aztán másfél nap alatt elment. Ha választani lehetne, soha rosszabbat.
A gyászt pedig, szögezzük le, nem a ruha teszi.
Minden nap más - mindennap más 
vica57
2017/12/06 at 11:45
Őszinte részvétem.
Igazad van, a gyászt mindenki belül hordja.
Én magam pedig boldog lennék (ha ez egyáltalán lehetséges), ha hasonlóan emlékeznének meg rólam (a halál módjával is kiegyeznék…)
Zsuzsi
2017/12/06 at 17:00
Ó, sajnálom. 😦
A gyászt szerintem sem a ruha teszi, utálom is a feketét, pedig szeretek emlékezni eltávozott családtagokra, barátokra.
mák
2017/12/07 at 05:43
Emlékezni bármikor lehet, és muszáj is…
Zsuzsi
2017/12/07 at 20:05
De csak a jóra! 🙂
mák
2017/12/07 at 20:06
Á, én nem válogatok az ilyesmiben. 🙂