július 2017 havi bejegyzések

Tecciktunni, van olyan, hogy “aktív pihenés”, meg vannak olyan napok, mint a mai.

Hazajöttem. Kábé öt perc múlva befekszem egy kád mámorító meleg vízbe, hopfüzsgővel. És hajat mosok. Hosszan.

Mint ez köztudott (ha még nem az, tessék köztudni) mink a Repülő Kutatóval igazi partiállatok és fesztiválmadarak vagyunk, úgyhogy a mai nappal ellejtünk Erdőbénye irányába, ahol a “Bor, mámor, Bénye” keretein belül én a következő három napban megiszom évi borfogyasztásom usque harmadát. Kérdezhetitek, hogy aki ennyire nem-borivó és nem-fesztiválozó, ugyan mit keres egy borfesztiválon, de a BMB-t meglepő mértékben szeretem. Kellő arányban van benne bor, kaja, zene és természet, elég kicsi és eléggé nagy területen szétszórt ahhoz, hogy ne kapjon az ember tömegiszonyt, a környék befogadókapacitását tekintve nem is igen van hová növekednie, és eléggé messze van ahhoz, hogy a népek eleve céllal menjenek oda, ne csak kiugrani délutánra egy kakasos nyalókáért (melynek implikációiról szentendreiként elég sok tapasztalatot szerez az ember, mert ez a város vagy üres, vagy túlzsúfolt, középút nincs). Attól persze lehet, hogy éppen idénre nő túl a tűréshatáromon, de meglátjuk.

Mindenesetre tavalyhoz hasonlatosan idén is elfogyott áprilisra az összes szálláshely, úgyhogy tavalyhoz hasonlatosan ezúttal is sátorral megyünk. A kemping a focipálya mellé van kijelölve a falu közepén, ami azt jelenti, hogy nem kell azon spekulálni, hogyan jut haza az ember beborozva éjfélkor a harmadik faluban lévő szállására, és akár négykézláb is haza lehet kúszni a Magashegyi Underground koncertről. Tavalyhoz képest annyi változást tudunk felmutatni, hogy három nap polifoam után közöltem, öreg vagyok én már ehhez, így idén vettünk egy felfújható matracot, ami 42 centi magas. Tegnapelőtt este tesztelésképpen némi gimnasztika és káromkodás közepette felhúztuk a sátrat, beleillesztettük a matracot, majd felfújtuk, haddlám, belefér-e, meg milyen lesz ez majd nekünk. Jelentem, nekünk, ajjj, nagyon jó lesz. Viszek lepedőt, párnát és paplant is. Mint mondtam, öreg vagyok én már a polifoamhoz, de még a hálózsákhoz is.

A Repülő Kutató persze most még lábjegyzeteket gyárt valami tanulmányba, úgyhogy én a Bűnök Barlangjában próbálom visszafogni magam, ne akarjak összeütni két óra alatt egy komplett útiruhatárat. Nyilván épp annyi szükségem lenne rá, mint a Szaharának egy kis plusz homokra, de hát nem is azért csinálnám, mert muszáj. (Mármint ha eltekintünk a viszkető ujjaktól és a sok szép anyagtól, ami szemrehányón pislog felém.)

Mivel két hónapja nem varrtam semmit, és ez nem maradhatott ennyiben, mégiscsak összeütöttem magamnak egy új ruhát a megszokott recept szerint. Hiába, no, van akinek az igényes szalonmunka meg a kísérletezés a kenyere, és van akinek a másfél órás ruhák (szabással együtt), de az lehetőleg olyan anyagból, ami kiüti az ember szömit.

A mellettem látható szatyor nem a ridikülöm, hanem a(z egyik) kajás tartály, amit magunkkal viszünk, de olyan szépen passzol a ruhámhoz, hogy nem hagyhattam ki.

Amit szintén nem hagyhattam ki: egy akkora nyakkivágás hátul, amiben nemcsak a hóka hátam, de a tetoválásom is látszik. Jah, én tényleg egy partiállat vagyok.

A bátorság mindig elnyeri jutalmát. Mármint a mesékben. A valóság kissé másként fest. Én például tegnap, miután kábé öt perc alatt végeztem a jegyvásárlással,* bevágódtam fejjel előre egy BioHairbe** hajat vágatni. Kíváncsiak és türelmetlenek már most lepörgethetnek az oldal aljára, hogy megnézzék a végeredményt.

Igen, tudom, ez sokatok számára maga a rettenet lehet, tökidegen akárkik rontanak neki csattogó ollókkal az ember hajának, sehol az a bizalmi viszony, ami egy állandó fodrásszal fennáll, és technikailag nem várhatod el azt sem, hogy minden apró dilidet tudomásul vegyék. Mindent összevéve viszont ez engem nem zavar. Lássuk be: tökmindegy, ki a fodrászod, utólag senki sem ragaszthatja vissza az átabotában lenyírt hajat – de hát nyugi, az úgyis kinő tök magától. Summa summárum, ha nincs időm-türelmem-satöbbim megkeresni a szemközti nagy piros házban Líviát, akinek a lánya érdeklődik a kísérletek iránt, és a múltkor befőttesüvegekben kristályokat nevelgettek, akkor marad a BioHair. (Líviát nem csak úgy hasraütésből mondtam, létező személy, ő az én mondhatni állandó fodrászom, már ha alkalmazható ez a jelző olyasvalakire, akihez évi egyszer, max. kétszer berontok hajat vágatni. Az viszont mindig strapa. Először is, telefonálni kell. A telefon az én kriptonitom, ha eddig nem mondtam volna. Másrészt meg sose tudni, mikor ér rá ő, mikor érek rá én, összeegyeztethető-e ez a kettő, satöbbi. Amikor én hajat akarok vágatni, azt mindig azonnal akarom, nem két hét múlva.)

Az ismert körülmények nyomására ezúttal is inkább bevágtattam egy BioHairbe, van-e éppen szabad fodrászuk, mire ők, hogy naná, mit szeretnék? Mondok, mosás, igazítás, szárítás, ez a haj így nekem elég jó, csak a törött végeket kéne kicsit megcsipkedni, meg valami rendszert teremteni benne, mert ez most már úgy fest, mint PomPom és egy puli szerelemgyermeke. Ebben a pillanatban elém perdült jövendő fodrászom, egy medveméretű szakállas fiatalember vállig tetovált karokkal és olyan frizurával, amit pompadournak hívnak, mire bennem hirtelen röfögni kezdett egy bátor vaddisznó, és amikor megkérdezte, konkrétan mit szeretnék, aszontam, eh, ma van a vizsgaidőszak utolsó napja, innentől két hónapig úgyis olyan hajat hordok, amire csak kedvem szottyan, tudod mit, csinálj vele, amit akarsz.

Van Az üvegburában egy jelenet, amikor Esther Greenwood úgy dönt, juszt is elveszti a szüzességét, mindegy kivel, és levelezésbe kezd az egyik potenciális jelölttel, aki olyanokat írogat neki, hogy kedveli a humorát, meg a húgára emlékezteti, és akkor Esther napnál világosabban realizálja, hogy nem lesz ebből semmi. Na, nekem az volt tegnap az Esther Greenwood-pillanatom, amikor a tetovált medve csak úgy hirtelen kijelentette, hogy tökre tetszik neki a hajam formája meg színe meg ahogy hozzám passzol, és én napnál világosabban realizáltam, hogy ajaj, nagyjából ugyanazzal a fejjel megyek majd ki az ajtón, amivel bejöttem, épp csak meg lesz igazítva meg beszárítva. És így is lett.

Asszem én most már így maradok in aeternum. Pedig ezúttal tényleg meglett volna a lehetőség, hogy nekem is rárittyentsenek a fejemre valami extrát, például egy pompadourt.

Mivel szombat van, nyilvánvalóan a piac felé igyekszünk az esőben. (Siralmas banda vagyunk, az e heti hajszában elfogyott a házból minden zöldség és tej, de még a macskák szárazpapija is, tegnap este és ma reggel is kis büdös cicapástétomot voltak kénytelenek enni. Meg is ették mind. Szárazeledelben tanúsított kényes ízlésüket a legolcsóbb büdös pástétomocskák iránti vonzalmuk kompenzálja, hogy szépen mondjam.) Ennélfogva most nézzétek meg a hajam yol, mert a légköri nedvesség így is, úgy is bedauerol, úgyhogy holnapra megint PomPom és egy puli szerelemgyermeke várható, épp csak megtrimmelve egy kicit.

* Jelzem, a menetjegyirodán meglepődve hallgatták, hogy az Elvira használhatatlan, és én hiába próbáltam bármiféle komfortfokozatú és árú jegyet venni rajta, mindenre azt mondta, hogy elfogyott. (Hát ezért voltam én tegnap piszok ideges, mert ugyan irreálisnak látszott a dolog, de mi van, ha mégse Elvirával van gond, hanem tényleg elfogyott minden. Nem lehet semmit se kizárni ebben az élet nevű disznóólban.) Nos, legalább megnyugodhattunk, hogy a MÁV átlátható és kristálytiszta utasellátási rendszerében a belső kommunikáció zökkenőmentesen hiányzik.

** Disclaimer, miként ez az őtözködős blogokon szokás: nem fizetnek nekem a reklámért.