Ma elutazom a szülővárosomba, ahol öt éve nem jártam, hogy eladjak egy házat, amiben gyakorlatilag felnőttem, és amiben tíz éve nem lakik már senki, akiért érdemes lenne visszamenni. Mivel nem egyedül vagyok ebben a szószban, és a többiek jelentősen normálisabbak nálam, a következő pár napban valószínűleg minden érintett családtagom felváltva fog emlékezni, fecserészni, bőgni és káromkodni, én meg csak ülök majd, mint egy fagyott varjú, vagy ami még rosszabb, kedvesen mosolygok mindenre, mint egy Szíriuszról lesugárzott hologram. Az eddigi tapasztalatok alapján feltehetőleg fél év múlva jutok el abba a stádiumba, hogy én is emlékezzek, bőgjek és káromkodjak, de az majd úgy jön ki belőlem, mint gennygejzír egy felszakadt kelésből.

Nem, tényleg nem akarok ennél többet mondani a dologról.