A vakációm első napja (=tegnap) teljesítményéről igen siralmas osztályzatot tudnék kiállítani, maradjunk is inkább az óvatos szöveges értékelésnél, például így, hogy “Jószándékú, de lusta” vagy “Kiválóan tervez, de a megvalósításban nehézkes”. Az egyetlen produkció, amit sikerült összehoznom, egy igen kiváló pasta alla carbonara volt, amihez magam nyújtottam (nyilván gépi segítséggel) a tagliatellét. Meg is ettük az utolsó szál tésztáig.

Ma rendrakási és efféle más programjaim lesznek, például nyolckor megérkezik Atilláné (a múltkori alkalom vaklárma volt), úgyhogy takarítható állapotba kell hoznom a lakást, ami ugyan elég röhejesen hangzik, de amikor minden vízszintes felületet dugig lep a himmihummi, esély sincs arra, hogy azok a felületek meg legyenek puculva. Szóval itt állok robbant hajammal, a mosógépben forognak a ruhák, a konyhapulton vidáman bugyog egy adag megetetett kovász, én pedig éppen keservesen bűnhődöm a túlhajszolt vizsgaidőszakért, a kötetleadásért meg az átszundikált tegnapért.

Na nem baj, holnap úgyis jól elmegyünk fesztiválozni, mert lassan már csak ezek a biztos pontok életünkben, a “Bor, mámor, Bénye” meg a munkamunkamunka. Ja, meg az entrópia.