Tegnap este nagyon beestem magam mellé, tulajdonképpen nem is tudom, miért. Már persze ha leszámítjuk, hogy a) délelőtt még Esztergomban nyomtam az ipart, és az egész délutánt átutaztam, b) feltűnően itt a félév vége, amikor az ember már csak támolyogni bír, c) minden napra jut valami olyan meló, ami azonnal és ott és rögtön elintézendő, és kellően bonyolult meg munkás feladat. Mindehhez még megkaptam a jövő heti konferencia szekcióbeosztását is, amin tényleg csak röhögni tudtam kínomban, hova kerültem. Pilátus a krédóban, kábé.

Ehhez már valóban csak tortahab, hogy egészen bizarr módon pocsékul csomagoltam be, mert például van nálam három parfüm, de nincs fésű, és hoztam három pár zoknit, de a harisnyámat ki kellett mosnom este, mert azt bezzeg nem raktam be másikat. Ebből a kombinációból nemigen lehetett nyertesen kijönni, úgyhogy én szépen összehuttyantam, és azon kezdtem siránkozni, hogy tényleg mi a nyüves fenének nekem egy másik doktori, van dolgom így is elég, és a státuszommal is elértem a pózna végét a következő húsz évre, haza akarok menni, oszt legfeljebb majd nekilátok habilitálni magyar irodalomból, nyöhh.

Mára ez nagyjából elmúlt, bár a fáradság meg a “minekcsináloménezt” része nem, de legalább nem akartam ébredés után ahajt egyből megfordulni és hazamenni. Mit mondhatnék, túléljük ezt is, no, túlélünk mi mindent.