Valami furcsa és megmagyarázhatatlan módon nem csak a lakást sikerült többé-kevésbé gatyába ráznom tegnap, de a hét szakdolgozómból, akivel foglalkozni kell, nem maradt mostanra több egynél – igaz, ő valószínűleg jövő kedden adja le, szóval a húsvételőtti tanácstalan téblábolás és a húsvétközbeni sonkakóma bármelyik alkalmatlan pillanatában landolhat a postaládámban a dolgozat végső változata. (És ajánlom is, hogy így legyen: ennek a lánynak – pardon, asszonynak – már tavaly le kellett volna adnia, de a frissen érkezett kisfia miatt nem tudta összehozni, most meg, Seregek Ura, jön a második.) A többiek készen vannak, hurrá.

Én is többé-kevésbé készen vagyok, de most tényleg úgy teszek, mint akinek vakációja van, és letotyogok a piacra tojglikért meg mindenféle tavaszi zöldekért. Kár, hogy mindig van valami, amiért vinnyogva verheti magát a földhöz az ember, például ma sem álmodozhatok a színes anyagficlijeim között, mert tüntetésre megyek. Megint. És higgyétek el nekem, tömegiszonyos seggenülős pacifistának, akkor lennék a legboldogabb, ha nem kéne tüntetésekre járnom.

Attól még ma posztolni fogok a szép új díványpárnákról is, szóval tessék várni türelemmel.

Ez a tunika ugyan már nagyjából a beszerzése után bekerült a “mingyákidoblak” kupacba, de folyton megússza. Valószínűleg ezúttal is ezt fogja tenni.