Az embernek tudnia kell, hogy a) mikor kell feladnia, b) mikor szorul rá mások segítségére, c) mennyit tud áldozni azért, hogy mások segíthessenek neki.

Ezzel a lényeglátó bevezetővel akármerre tarthatnánk a bejegyzés további részében, de ezúttal ne várjatok semmi mélyértelműt. A következő napokban leginkább a lakást fogom pucolgatni, de ma reggel igen komoly tárgyalásokat folytattam egy hölggyel, aki a továbbiakban kétheti rendszerességgel megjelenik, hogy rendet vágjon összes termeinkben, és megmentsen minket attól, hogy teljesen ellepjen a dzsuva. Nyilván nem vagyunk könnyű eset majdnem kétszáz négyzetméternyi területen szétszórt több ezer könyvünkkel, végtelen mennyiségű cédulánkkal és papírkánkkal, halmokban álló himmihumminkkal, nem is beszélve a macskákról és az ő milliónyi széthagyott szőrükről. (És még ha csak a szőr volna. “Ez a felmosóvödör itt, khm, tulajdonképpen nem igazi felmosóvödör, a macskák isznak belőle, a rendes felmosóvödör a lenti fürdőszobában van.”)

Hú, ha belegondolok abba, hogy a Repülő Kutató, midőn egy kilencéves korában írt fogalmazásban kellő alapossággal megtervezte az életét, előre kikötötte, hogy jövendő felesége “nagyon okos lesz és igazi porrongytündér”. Melléfogtál, ecsém, facsiga.

Mindeközben megjött az értesítés arról, hogy a májusi konferenciára (amelyre előbb elküldtem az absztraktot, aztán megtudtam, milyen izémizé kötöttségei vannak – melyeket azóta természetesen ismét elfelejtettem) elfogadták a jelentkezésem, de a bírálóbizottság csak húsz pontot adott a maximális harmincból. El nem tudjátok képzelni az én nemes bánatomat.