Az ablakainkból akkora zúzmarákat látni, mint az öklöm (nem csalás, nem ámítás, tessék a bizonyíték, az előtérben Pocival, aki odaült megbámulni, miféle csodaságok vannak odakint).

Nem, nem mondhatnám, hogy vidám kedvében van. Én se vagyok abban, a reggelt azzal kezdtem, hogy nagy sóhajjal elővettem a friss-ropogós előjegyzési naptáramat. Erre a hétre máris tele van minden hülyeséggel: vizsgák, dolgozatírás, dolgozatíratás, még egy bírálandó diplomamunka is itt nyomja a lelkiismeretemet. A tanszékvezetőm is felhívott ma, tovább kell pofoznunk a mintatanterveket és megszabadulnunk a kapcsolódó mizériáktól, grr. Pechemre éppen ma kéne valamelyest vidámabbnak lennem, mert végre sort kerítünk arra a találkozóra a barátnőimmel, ami decemberről maradt vissza. Most már tényleg muszáj véghezvinni, mert a négy főből az egyik három nap múlva lelép világkörüli útra, és április végéig színét se látjuk, pedig ma különösen nehezen tudom ám rávenni magam arra, hogy elinduljak bárhová is – a magamra cibált harminc rétegből semmi sem áll jól, és hiába is öltöznék át, mert semmilyen holmiban nem érzem annyira jól magam, mint pizsiben.

És a táskámban ott a bírálandó szakdolgozat. Nagy buli lesz.

A kép még akkor készült, amikor a harminc rétegből nem volt rajtam még csak vagy huszonöt, de már akkor sem néztem túl derűlátóan kifelé a zúzmarázba.