Én alapvetően nem vagyok egy buta nő, csak a betűket meg a számokat nem ismerem. Más magyarázatot nemigen találok ugyanis arra, hogy szépen megnéztem az előjegyzési naptáramban, mikorra rendelt be a fogorvos, nyugtáztam, hogy csütörtök, huszonnyolcadika, aztán hűségesen lekutyagoltam a rekkenő dögmelegben szerdán, huszonhetedikén. Nyilván nem volt ott senki, a telefon is csak üzenetrögzítőn (legalább kevésbé égtem a rengeteg eszemmel), viszont ez azt jelenti, hogy ma is odamegyek. Ma is épp annyi kedvem van hozzá, mint tegnap volt, mert továbbra is leginkább attól tartok, még látnak a számban húznivaló fogat.

Lássuk csak, mit lehetne ilyen helyzetben tenni – naná, hogy ugyanazt, mint mindig. Felöltözöm vidám papagájnak, és drukkolok, hogy elálljon az eső, mert másként igen morcos ázott papagáj lesz belőlem.

(Öt órával később.)

Mielőtt elrobogtam volna fogászhoz, átvonultam a sarki pékségbe. Három perc séta az egész, csekélység, ernyő is van nálam.

Mondanom sem kell, szarrá áztam, sőt, trágyává. A cipőm még most is szárad, és a póló kivételével mindent, de mindent le kellett cserélnem. Az ernyő is átázott, de a legrosszabbak mégis a mellettem zümmögő és zuhhogó autók voltak: úgy lőttek rám, mintha pokémon lennék vagy miabokám. Varnyú nézze csecsebogyónak a szemüket, azt igazán nem állíthatják, hogy nem láttak meg. Remélem, nem fognak a hirtelen felindulásból rájuk szórt átkaim, mert abból orvostudományi szenzáció lesz, hány szokatlan és fájdalmas helyen nőtt rájuk köröm.

Ennélfogva úgy begorombultam, hogy hozzávetőleg a Sziget utolsó napjának öltözve vágtattam el fogászhoz.

(A fogászati beavatkozás amúgy fájdalmatlan volt és drága. Megdicsérték a fogínyem állapottyát, újratömték a bal felső hatost, és implantokról cseverésztünk. Ugyan továbbra is biztos vagyok abban, a gatyám is rámegy majd a pofám helyrepofozására, de azért roppantul örvendek, hogy több fogamat nem akarják kihúzni. Egyelőre.)