Kezdem kissé elveszteni az optimizmusomat. Én mindig roppantul hittem a kommunikációban meg a logikában meg az ész hatalmában meg az összes efféle aufklérista marhaságban, de itt most erősen rengetik a világomat. Mindig nagyon hittem a kölcsönösségben is, te megvakarod a hátam, én megvakarom a tiedet; te kérdezel valamit, én válaszolok, én kérdezek valamit, te pedig… na igen.
A háromhónapos még mindig áldott jó darab, érthető igényekkel és reakciókkal, de minél jobban megyünk felfelé életkorban a kölykökön, annál bonyolultabbak, a nyavalyába. Én tényleg mindenkit megértek, nehéz lehet középső gyereknek lenni egy háromhónapos kishúggal meg egy hétéves nagynővérrel, és nehéz lehet legnagyobb testvérnek lenni, ha álmodozó filomélák vagyunk, a hároméves húgunk meg egy potenciális judoka és primadonna, plusz még ott az icipici is. De azért igen határozottan látom magam előtt, amint a következő napokban egyszer csak frusztrációmban bőgni kezdek, és ott bőg körülöttem az összes többi is, ami egy felnőtt csoportban még hozhat katartikus megkönnyebbülést, de ha mind a négyen rázendítünk, nem lesz belőle más, csak kivörösödött szemek, berekedt torkok meg rengeteg takony.
Mindehhez ráadásul megint bizonyságot nyert, hogy a húgom biológiai állapotai kegyetlen módon hatással vannak az én biológiai állapotomra, mind a három terhessége alatt olyan menstruációs görcseim voltak, hogy a falat kapartam. Nos, most mind a ketten a falat kaparjuk, ő óramű pontossággal, én viszont egy héttel korábban, mint kéne. Fél éjjel nem aludtam.
Lesz ez még így se, mondom derűlátón. Nekem legalább nincs itt most más feladatom, mint megpróbálni mindenkit életben tartani, alul elég szárazon, felül elég nedvesen, és minél kevesebb ordítás árán.
Lássunk neki.
Mondtam már, hogy hülyén pakoltam össze? Hát persze hogy mondtam. Vidám szeles időnk van, árnyékban hideg, napon meleg, én meg csak azért nem vagyok meztélláb, mert errefelé jövet eszembe jutott, hogy hoppá, zoknit se hoztam magammal. Úgyhogy ez a csodálatos példány egy kalocsai kínai bótból van, szolgálatotokra.

Milda
2016/07/15 at 10:30
Együttérzésem:-)
kuurankukka
2016/07/15 at 11:53
Tudom, hogy nem okoz gondot kitalalni dolgokat, amik lekötik a ket nagyobbat, de hatha mondok valami hasznosat:
Nagylany: ha szeret rajzolni, mondj neki random bonyolult dolgokat, amiket aztan le kell rajzolnia. (Ket zsiraf teazik egy eperföldön), ezzel elvan egy ideig.
Vegyel a boltban (csinaljatok) linzertesztat, es azzal gyurmazhat kurvasokaig, aztan meg megsutitek a sok mikroszkopikus meretu hoembert, nyulat es kishazat.
A haromeves nalunk legobuzi, az jo lehet. Ö masolhatja a növere rajzait. Vagy rejtsen el valami kincset a hazban, rajzoljon hozza terkepet, es majd te megkeresed a cuccot. Vagy te rejtesz el par dolgot, es ök nyomoznak. Fogd be öket takaritani.
KITARTAS!
mák
2016/07/15 at 12:09
Köszi, kipróbálok velük egyet-mást. 🙂
Gyöngyösi Csilla
2016/07/15 at 14:21
Ördögi ötlet: vagyél valami nagyon igazalmas játékot, amit mind a kettő szeret, de csak egyet. Egy egész délutánt el fognak tölteni veszekedéssel és verekedéssel 🙂 (Jó na, nekem is óvodás humorom van.)
mák
2016/07/15 at 14:35
Túl sok időt töltöttél a fiaiddal. 😀
Gyöngyösi Csilla
2016/07/16 at 13:12
Ja, nagy kísértést érzek időnként, hogy kiröhögjem őket 🙂 de visszafogom magam.
adele1014
2016/07/15 at 21:32
Szerintem meg hagyd őket a francba, amíg nem folyik vér!