Az elmúlt napok szikkasztó kánikulája után ma hajnalban dörgettyűvel és villámokkal megérkezett a vihar, úgyhogy most tíz percenként kiderül, beborul, esik, süt, épp csak vénasszonyok nem potyognak az égből. Ezért persze a legnagyobb nem tudott elmenni sétálni reggel a pajtásaival, és a délutáni tiszai fürdőzés is veszélyben van, pedig tegnap milyen ragyogóan lefárasztották magukat vele. (Minekutána a húgom is épp úgy működik nyáron, mint én, a tiszai fürdőzéseket a nagyszülők bonyolítják. Mi legfeljebb csak hisztérikusan fel-alá szaladgálásra lennénk képesek a parton, mint Gárdonyi kiskacsákat nevelő tyúkanyói. És közben összeégnénk a napon, mint a parancsolat.)

A fürdőzésre készülvést viszont tegnap, amikor csak én maradtam egyedül mindhárom töpörtyűvel, törvényszerűen megérkezett a Nagy Hiszti is. Ezeket errefelé főként a középső bonyolítja, akiből még ugyan nem tudjuk, mi lesz, ha nagy lesz, de a valószínű opciók egyelőre úgy festenek, hogy judoka, operaénekes vagy vadászkutya. Valamikor az elmúlt napok folyamán felfedezett a lakásban egy rémséges fehér ruhát szörnyeteges szárnyacskaujjakkal, kiváló minőségű függönyanyagból, lurex szálakkal átszőve. Olyasfajta ruhadarabról van szó, amilyet az ember automatikusan harminc évvel ezelőtti falusi vasárnap délelőttökkel azonosít, őtözzél fel a szép ruhádba, Nikol, templonyba menyünk. (Ezúton kérek elnézést faluktól, Nikoloktól, még a vasárnap délelőttöktől is.) Nos, az ifjú hölgy fejébe vette, hogy ezzel megy a Tiszára fürödni, a nagynénje (én) meg észérveket próbált alkalmazni a tervvel szemben.

Ez hiba volt, pontosabban kárba veszett fáradság, ennyi erővel akár leoszthattam volna neki két taslit is, majd ordítva felküldhettem volna a szobájába, hogy látni se akarom holnapig, nuku fürdés. A végeredményt tekintve nagyjából úgyis ugyanott kötöttünk volna ki, a stiláris önmegvalósításban megakadályozott nőszemély ugyanis úgy kezdett üvölteni, mint akit nyúznak, és abba se hagyta mindaddig, amíg meg nem érkezett biciklin a felmentő sereg, hogy fürdőzni vigye. Hiába próbáltam további észérveket alkalmazni, hogy fürdés után felveheti a ruhát, most csak összekoszolná a Tiszában, egyébként meg persze, ha fel tudja venni egyedül, hajrá. (Ez, bevallom, aljas húzás volt tőlem, mert tisztában voltam azzal, hogy nem tudja felvenni egyedül, de akkor már tíz perce folyt az üvöltés, és én kezdtem kissé belefáradni.) A jövendő Tosca továbbra is megállás nélkül üvöltött, fel-alá bócorogva a nappaliban, majd amikor kissé kezdett alábbhagyni a lendület, lehajtá fáradt fejét a kanapéra, és “beleütötte a száját”, úgyhogy újult erővel áriázott tovább. A következő hullámvölgyön azzal lendült át, hogy lelógatott fejjel ordított kicsinyég decrescendo, majd felsikoltott, hogy “folyik a szájamból a NYÁÁÁL!!!”, és ezzel megint nyert magának két perc üvöltenivalót. Mindeközben persze amikor együttérzően megkérdeztem, kér-e esetleg egy kis vizet, kegyesen elfogadta, felhajtott két decivel, majd folytatta, ahol abbahagyta.

Érdeklődve várjuk, mit hoz a mai nap (ez egy szófordulat, valójában nem várjuk érdeklődve, inkább enyhe rettegéssel), de most megyek ebédet főzni.

Nagy szerencsénkre mostanság amúgy is a sztorik miatt jártok errefelé, mert értem piszkosul nem lesz érdemes, tényleg teljesen értelmetlenül pakoltam össze, és még a dekoltázsomban is szétpattogott minden hajszálér a melegtől.