A tegnapi kutatócsoportos találkozó kiválóan sikerült – a pofánk hálistennek még mindig akkora, mint volt*, de valamikor az évek folyamán olyan józan életűek lettünk, hogy a húsz évvel korábbi önmagunk azt se tudná, hová legyen ámulatában. Azt hittem, ki fogok ríni a díszes koszorúból azzal, hogy egész este csak kétujjnyi whiskyt és egyetlen sört fogyasztok el, de nem, a többiek is visszafogottak voltak, vénülünk vagy mi. Ezt a hangerőből amúgy a fene se tudta volna megállapítani, ugyanis, mint mondtam, a pofánk még mindig akkora, mint volt. Ezen a hangerőn egyébként olyasmiket vitattunk meg, mint a fotogram mibenléte, oktatási rendszerünk rákfenéi, a Brexit meg a Huxit, az akadémiai szféra körösztanyjának térgye kalácsa, az elit mint olyan, valamint hogy mire jó, ha egy múzeumi kiállítás több narratíva párhuzamos bemutatásával próbálkozik.

Aztán persze nekem haza kellett jönnöm falura. A Nagykörúton háromnegyed tizenegykor még egy tűt sem lehetett leejteni, bezzeg egy órával később Szentendrén a szokásos tájkép fogadott, akárha a 28 nappal később című filmet akarták volna itt forgatni. Negyedórás gyalogutamon hazáig (és nem a kertek alatt bujkálva jöttem, hanem a főtéren keresztül) összesen három emberrel találkoztam, szerencsére egyik sem volt zombi. Itthon végre lerúgtam a tornacipettyűmet (a kis szemétláda, elkezdte törni a lábam – mondjuk az első öt-hat hordási alkalommal mindegyik ezt csinálja), és végigmentem a lakáson, hogy átadjam a Professore üdvözletét a macskáknak, mert a lelkemre kötötte, hogy mondjam meg nekik, csókoltatja őket. Nagyon edzett macskák ezek, a szemük se rebbent. Poci persze a Repülő Kutatón feküdt keresztben, hol másutt, és egészen indignáltnak látszott, hogy én is le akarok nyugodni ugyanabba az ágyba, hogy képzelem én azt.

Most viszont veszek egy mély lélegzetet, és kipucolom padlótól plafonig meg vissza a komplett fürdőszobát, aztán megmarkolom a bukszámat, és eltotyogok a festékáruházba Otex alapozófestéket meg Trint Unitop fedőfestéket kevertetni ki magamnak irgalmatlan zöld színekben. Végül is, már a vakációm első hetének közepén vagyok, és még nem követtem el semmi radikálisat, bonyolultat, kevés sikerrel kecsegtetőt és fárasztót.

Hiába, ha egyszer az ember fejébe beült egy agyrágóbogár, akkor nincs megnyugvás. Harcra fel.

* És továbbra is olyan mosdatlan a szánk, mint egy végvári vitéznek. Készakarva mondok végvári vitézt, nem pedig szódáskocsist. Az “És akkor az az ostoba picsa odaadta nekik ’70-ben az összes kurva papírt” mondatból például a ’70 az 1670, a “nekik” a Habsburgok, “az összes kurva papír” a Wesselényi-összeesküvés komplett irattára, “az az ostoba picsa” pedig maga Wesselényi özvegye, Széchy Mária, a Márssal társolkodó Murányi Vénus. De hát ha tényleg odaadta. A hülyéje.