Kétségtelenül valami gáz van itt és most a múzeumokkal és egyéb beltéri látogatnivalókkal: a Kunstforum Ostdeutche Galerie-t, ha jól értem, éppen felújítják, ennélfogva a 2500 négyzetméterből kábé 300-at láttam, aranyosan átabotában bedobott festményekkel úgy 1650-től 1950-ig, cserébe viszont ingyér, nem volt belépti díj. (A mellékelt linken látható, hogyan néz ki egy átabotában összeállított fal, ebből meg volt vagy három, fényesen mulattam.) Az átabota elrendezésnek köszönhetően nem is volt igazán depresszív az egész, leszámítva néhány idegesen modern keresztrefeszítést meg plasztikusan félbevágott disznót, na meg persze egy Kokoschka-tájképet Prágáról, ami a látószöget tekintve teljesen kommersz Prága-tájkép lehetett volna, de nem az volt, hanem valami nagyon ijesztő dolog rózsaszín meg égszínkék ecsetvonásokkal, és (egyáltalán nem meglepő módon) többet árult el Kokoschkáról, mint Prágáról. Hrabal mondta a Táncórákban, hogy a művészetnek olyannak kell lennie, mintha az ember a zsebkendőjébe dugna egy zsilettet, hogy sose tudhassa, mikor vágja szét vele egy orrfújáskor magát – na ez éppen olyan volt.

Utána persze a szokásos csámborgóprogram következett, de én most már tudom, mire elég ez a város, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor tíz percen belül a Gasthof zum Goldenen Kreuz előtt találtam magam, ami arról híres, hogy itt találkozott V. Károly Barbara Blomberggel, és ennek lett a következménye Don Juan de Austria. Ezúttal viszont azt is agnoszkáltam, hogy a hotel alatti bárt Lepantónak hívják, és ezen szintén fényesen mulattam. Azt hiszem, az én kákáeurópai lelkemet az bűvöli el leginkább a nyugat-európai városok jó állapotban megmaradt régi központjaiban, hogy mennyire magától értetődőnek tekintik a helyiek a minden kockakőből ordító történelmet. Igen, ez a kajálda 1146 óta megvan. Oké, bevalljuk, csak 1806 óta sütünk kolbászt, előtte főtt húst árultunk, de most is az a család a tulaj, akik 1806-ban bevezették a kolbászsütést a kajáldában.

Ilyenkor különösen jó poénnak érzem, ha az új helyek is hasonló optimizmussal írják ki magukra az alapítás évét, mint például a Marple & Stringer (est. 2016), ahol tegnap este ettünk, én a magam részéről fish and chips-et. Hiába, vannak dolgok, amiket nem lehet kihagyni – főként mert aki adós, fizessen.

Ma valamiért olyan ótvar lustaság vett erőt rajtam, hogy hanyagolni fogok mindennemű kulturálódási lehetőséget, de még arra is nehezen veszem rá magam, hogy kitotyogjak a lakásból. Azt hiszem, ez már annak a jele lehet, hogy holnap úgyis elindulok haza.

Ahogy az alábbi képet elnézem, az rám is fér.