Ha én eltökélem, hogy kulturális napot tartok, akkor nemigen van visszaút, így hát tegnap álldogáltam egy kicsit bánatosan a kizárólag csak szombaton, valamint vasár- és ünnepnapokon nyitva tartó Kepler-múzeum előtt, aztán megfordultam, és eltotyogtam a dómig.

Vannak olyanok, akik nagyon nagy rákészüléssel szervezik meg a kirándulásaikat, és bárhová is mennének, előbb pontos információkat szereznek arról, hogy hol mit érdemes megnézni, mettől meddig vannak nyitva a látnivalók, és minden órában tudják, éppen hol kellene lenniük. Mint az eddigiekből is látható, minden controlfreakségem ellenére is én nagyon nem vagyok ilyen, nekem az utazásszervezésben három dolog fontos. Hogyan jutok el valahová és onnan vissza, hol lakom, mit viszek magammal. Ha ez a három adott, a többi már csak találomra megy. Idegen helyeken leginkább csámborogni szeretek, és sose idegesített, hogy esetleg kihagyok valami látnivalót. Regensburgra, de egyetlen más városra sem fogják kitenni a “többé nem látogatható” táblát, ha kimentem belőle – ha kihagyok valami nagyon fontosat, na bumm, legfeljebb visszamegyek egyszer valamikor, aztán azt is megnézem.

Minden bizonnyal ezért van, hogy a szokásos kellemetlen meglepetések mellett (lásd “zááárva van a Kepler-múzeum, miért van zááárva”) nagyon kellemes meglepetések is szoktak érni, a dómban például volt az egyik oszlopon egy vigyorgó angyal, én meg szeretem a vigyorgó angyalokat, teljesen el voltam bűvölve, hosszan nézegettem és vigyorogtam rá vissza. Nyilván miután kijöttem a dómból és felmartam egy dóm-bemutató prospektust, a vigyorgó angyal volt megadva benne az egyik legfontosabb attrakció gyanánt, amit mindenkinek meg kell nézni, de én teljesen magamtól találtam meg, és így valahogy többet ér nekem ez a vigyorgó angyal is. Na persze lett volna olyan opció is, hogy nem találom meg, de sebaj, a dómra se teszik ki a “többé nem látogatható” táblát, bármikor visszamehettem volna vigyorgó angyalokért.

Aztán csámborogtam még egy kicsit (úgy kétórányit), de az volt az érzésem, hogy rámfér még egy kis kultúra, úgyhogy bementem ebbe itt. Regensburg ugyan igen büszke arra, hogy a top 100-as német turistacélpontok listáján ő a 24. (2014-es adat), de ez feltehetőleg nem vonatkozik az adott múzeumra, mert igen kevéssé voltak felkészülve kilfeldi turistákra. Nemhogy felirat meg prospektus nem volt más nyelven, csak németül, de a múzeumi dolgozók sem tudtak másként kommunikálni. Nye problem, én angolul beszéltem hozzájuk (bízva abban, hogy normann hódítás meg egyéb nyelvváltozások ide vagy oda, mégiscsak meg fognak érteni belőle valamit), ők meg németül hozzám (indok valószínűleg mint fent). A pultnál a bácsi kínjában bókolni is próbált, hogy diákjegyet kérek-é, mire én azt mondtam, hogy nooo, ő meg erre hogy oooo. Mindenesetre nagyon jót keringtem három emeleten összevissza, kis maketteket meg érthetetlen táblákat nézegettem, valamint hűségesen lefotóztam az összes bronzfibulát, amit itt ástak ki a földből. Az első emelettől kezdve ráadásul uralmát vette a középkor plusz, hát nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyi bánatos Krisztust meg kondérban főzögetett pokolbéli bűnöst. Ha értek németül, biztosan csuda jó buli lett volna az a falitérkép is, amin gombnyomással meg lehet keresni, hol laktak 1430-ban a különféle mesteremberek a városban. Én ugyan gondosan végignyomkodtam az összes lehetséges gombot, és örömmel nézegettem a különböző konstellációkban kigyulladó kis színes lámpácskákat, de max. húsz százalékát értettem annak, mit látok.

Körülbelül ugyanez volt a helyzet a faliszőnyegekkel is, bár azok előtt valószínűleg a bennszülött regensburgiak is csak fejvakargatva álltak volna, na hát ezek kik és mit akarnak. Az abszolút kedvencem a “Teppich der Wilden Leute” volt, amit 1401-1415 között szőttek érthetetlenre gondos kezek, és egy csomó zebramintás kezeslábasban hemzsegő embert ábrázolt, férfiakat-nőket vegyest. Kint voltak a természetben, ennyi biztos, talán vadásztak is, és mindenkinek akkora mezítlába volt, mint egy hobbitnak, csak nem olyan szőrös. Egy posztert nekem erről a falamra, most. (Poszter persze nem volt, de vettem képeslapot.)

Ma még nem döntöttem el, hogy kell-e nekem további kultúra, de ha véletlenül mégis úgy döntök, van itt egy 2500 négyzetméteres képtár, tele expresszionizmussal meg Neue Schlichkeittal. Az időjárás mindenesetre Georg Grosz és Oskar Kokoschka mellett áll, tizenöt fok van és cseperésző eső, úgyhogy talán mégiscsak képtár lesz ebből, bár ahogy én ezeket ismerem, utána a traumára valószínűleg inni kell majd, vagy szerezni egy szappanbuborék-fújót. Eh, egye fene, ezen a héten vakációm van.

Azért ne irigyeljetek nagyon, hétfőn már otthon verik szét a pofámat a parodontológusnál.