Ez a város többek között arról híres, hogy itt hótt meg Johannes Kepler, múzeuma is van neki, és azt a tegnapelőtti csámborgásaim közben láttam is, hogy van. Na most én ugyan nem értek lúdfingot se a munkásságából, de azért nagy rajongója vagyok Keplernek neki, tudományos forradalmárokért mindig feldobog a hideg kicsi szívem, úgyhogy ha múzeuma van, akkor meg kell nézni, egyébként sem árt egy kis kultúra. Így hát tegnap, miután bevásároltam vacsorára (keleti csirkés gezemice, ahogy esik úgy puffan receptre), és bepácoltam a csirkét, elindultam megkeresni a múzeumot.

Már a bevásárlás után sejthettem volna, hogy valami hiba lesz a kréta körül, mert az Edekában a szójaszószok előtt szorgosan mondogattam magamnak, hogy Helle meg Dunkel, nekem a Dunkel kell főzéshez, azt kell megvenni, aztán itthon kicsomagoláskor agnoszkáltam, hogy piccs, mégiscsak Hellét vettem. Eh. Felturbóztam a pácot egy kis citromos borssal, fokhagymával meg reszelt lime-héjjal, lefóliáztam a csirkét, bevágtam a hűtőbe, aztán megfogtam a térképet, megkerestem rajta a Kepler-múzeumot (22. számú látnivaló), elpakoltam a térképet a táskámba, menjünk. A térképen azért kerestem meg a múzeumot, mert nem bíztam teljesen magamban. Kissé furcsálltam ugyan, hogy én a csámborgásból úgy emlékszem, valahol a Duna mellett lehetett (keleti lány libakergetőn utazva mobilon csetel, Kepler-múzeum, kacsák a parton, majd a híd, amin átment a 2. és 3. számú keresztes hadjárat, ezek voltak az agyamban egymás után), de hát a térkép, az biztos többet tud. Kimentem hát az ajtónkon, és elindultam a homlokegyenest ellenkező irányba, mint amit a térkép mondott – erre ugyan már száz méter után rájöttem, hogy nem arra megyek, amerre mondja, de hát turista vagyok, belefér, csámborogjunk.

Csámborogtam. Másfél órával később, mikor visszakeveredtem a majdhogynem kiindulópontra (nem a mi utcánkban voltam, hanem kettővel odébb, ahol a Repülő Kutató könyvtárazik – két percnyire van a lakástól az átmeneti munkahelye), gondoltam, most már megkeresem tényleg azt a múzeumot. És ismét elindultam.

Csak hogy hozzávetőleges képet kapjatok arról, mit csináltam eddig a pontig: mivel a térkép északnyugati irányban mutatta nekem a múzeumot, előbb elmentem északkeletre, tettem egy nagyon cikcakkos kört, visszaértem, elindultam nyugatra. Gondoltam, előbb-utóbb átvágok jobbfelé, cikk meg cakk, majd csak ott leszek. Hehe. Nem voltam ott. Nem lehetett bevágni jobbfelé. Közben kénytelen voltam rájönni arra is, hogy elhagytam a történelmi belvárost, de végül mégiscsak eljutottam egy pontra, ahol bevághatok jobbfelé. Mindent összevéve megint tettem egy nagyon cikcakkos kört, úgyhogy aszontam, most nem viccelünk, térképet elő.

Ekkor már meglehetősen fájdogált a lábam, és kezdtem gyanítani, hogy az “itt nem lehet eltévedni” főként arról szól számomra, hogy ugyan nemigen fogok lemenni a térképről el egészen Ulmig, de ha valamit meg kell keresnem, akkor rögtön kiütközik az én tájékozódási alulfejlettségem. A helyzet már húsz évvel ezelőtt sem volt rózsás, de aztán pláne megjelent az életemben a Repülő Kutató, aki ifikorában junior nemzeti válogatott tájfutó volt, és most is képes olyanokat mondani, hogy “hm, amikor itt (tetszőleges város) utoljára jártam ’91-ben, még nem volt ennél a térnél körforgalom”. Tájékozódási szkilljeim ennélfogva teljesen elsorvadtak, maximum tereptárgyakat tudok memorizálni “itt már jártam” felkiáltással, de a térképekhez sült hülye vagyok. Mindenesetre most tényleg elővettem a térképet, profizmust mímelve előbb széthajtogattam, majd össze kicsire, hogy a megfelelő szelvényt lássam, odadugtam az orrom elé, és elindultam – most már leginkább becsületből, mert ez időben vala már délután fél öt, és ebben az időben már minden múzeum azt nézi, hogyan hajtsa ki a látogatókat, nemhogy újabbakat fogadjon.

És mentem és mentem és mentem, és végül ott voltam a 22. számú látnivalónál, ami viszont nem vala a Kepler-múzeum.

Az embernek tudnia kell, hogy mikor kell feladni. Én tudtam.

Megfordultam és elvonszoltam magam, mint vert sereg, menet közben becsámborogva egy dm-be, ahol vettem egy tubus mentolos lábnyugtató zselét, hazatotyogtam, bekentem magam, aztán csak ültem, mint a kopott gyöngy.

Aztán megnéztem a térképet.

Igen, a Kepler-múzeum a Duna mellett van. És nem a 22. számú látnivaló, hanem a 21-es.

Úgyhogy ma ismét elmentem megkeresni azt a nyavalyás Kepler-múzeumot, amikor is kiderült, hogy természetesen csak szombaton, valamint vasár- és ünnepnapokon van nyitva. Hansi, Hansi, jól kicsellóztál velem, én is magammal. Akkorra viszont már bepöccentem, ide nekem kultúrát, a napom úgyis azzal kezdődött, hogy kolbászt és savanyúkápit eszem és sört iszom egy kocsmában, ami 1146 óta folyamatosan működik, és eredetileg azért hozták létre, hogy a kőhídon átvonuló 2. vagy 3. keresztes hadjárat ne maradjon teljesen éhen meg szomjan, úgyhogy juszt is kerestem magamnak egy múzeumot.

De ez már egy másik történet.