Ma is vizsgáztatok, levelezős hallgatókkal nehéz ezt másként megoldani, mint péntek este vagy szombaton tartani vizsgákat – nem minden munkaadó olyan megértő, hogy hétközben is bármikor elengedje az alkalmazottját, persze, drágám, menj csak nyugodtan vizsgázni, mi addig megcsináljuk helyetted a melódat. Kicsit zsufi volt ebből a szempontból a hét, de mostantól két hétig nix vizsga, előbb Regensburg, aztán parodontológus, szóval vagy én nem leszek jelen, vagy a szám lesz széjjelverve. Valamikor tegnapelőtt felhívtam a doktornőt, hogy mire számíthatok: átmeneti nyáladzást és hidegrázást jövendölt, aztán hetekig érzékeny fogínyt, és semmi hideg italt egy jó ideig (nem azért, mert tilos, hanem mert jajongani fogok tőle). Nyárra nem is lehet elképzelni jobbat, nemdebár. Már most citromos-mentás limonádékat, rozéfröccsöket és kézműves söröket látok magam előtt, a poharak oldalán gyöngyökben csapódik ki a nedvesség, én meg nézem nyáladzva és elkeseredetten. Optimizmus. Ha van valami, amit szeretek magamban, az az optimizmus. Meg a szerénység, persze.

Eh, mindegy, Regensburgban mindenképpen elfogyasztom a magam hideg söreit, aztán majd azokra gondolok vissza álmodozva, miközben langyos kamillateámat iszogatom. Holnap délelőtt indulunk is, héjjahó, egy hétig csak turistát játszom, amíg a Repülő Kutató kutat. Ezt egyelőre el se tudom képzelni – mi az, hogy semmi dolgozat, előadás, bírálnivaló, kiskutyafüle. Lazítani, lazítani, lazítani. Néha ez tűnik a legnehezebb feladatnak.

Holnapig viszont még van nyüzsögnivalóm épp elég: előbb piac, aztán ugyebár a vizsga, minél gyorsabban kijavítani a dolgozatokat, majd fel a jegyekkel a Neptunra. A hallgatók úgy néznek rám, amikor olyanokat mondok nekik, hogy eredmény ma este vagy eredmény holnap, mintha a Szíriuszon raktak volna össze, pedig ez is olyan nemszeretem meló, amit jobb minél hamarabb letudni. És még ha azt is tudnák, szegénykéim, hogy az én praxisomban volt olyan is, nem egyszer és nem kétszer (tulajdonképpen a kétezres évek közepétől végéig folyvást, mielőtt radikálisan lecsökkent volna a hallgatók száma), amikor két napom volt arra, hogy száz-százötven dolgozatot javítsak ki. Régi szép idők, néha egyáltalán nem értem, hogyan nem köptem ki a tüdőmet. Asszem 2008 tavasza volt a mélypont, hét tantárgy, irgalmatlan sok dolgozat, szakdolgozók, bírálatok, ráadásul épp akkor fejeztem be a disszertációmat és még egy műfordítási leadási határidőm is volt mindennek tetejébe. Na de akkor még fiatal voltam és strapabíró.

Ma csomagolnom is kéne a következő hétre – ezúttal is a szokásos matchy-matchy ruhakupac várható, kék meg zöld meg lila, és egyáltalán nem úgy fogok festeni, mint az ibolyák meg nefelejcsek, desőt. Én általában igen büszke vagyok a mikroszkopikus csomagjaimra, de ezúttal határozottan úgy érzem, kezdek elkanászodni: itt alkudozom magammal, hogy ez is befér, az is befér, arrafelé elviszi a kocsi, visszafelé elhozza a vonat, miért ne tegyük be ezt is, léccilécci.

Meh, kemény leszek és kérlelhetetlen. Harcra fel.

Kissé nyáriasabb vagyok, mint maga az időjárás, de ma tartom a zöld cipő tesztelésének második fázisát, miszerint kibírok-e benne csak így meztélláb egy egész napot. Ha nem, akkor bánatosan ugyan, de kénytelen leszek itthon hagyni.

A hajam viszont irgalmatlanul piros.