A bodzavirágokat tegnap végül még azelőtt levadásztam, hogy fejünkre esett volna az ég, be is főztem szörp/limonádénak. Kétfélét szoktam csinálni, az egyik néhány nap múlva már fogyasztható limonádé, a másik meg elvben akár évekig is eltartható szörp – most mind a kettő ott ül a megfelelő uborkásüvegekben és bödönökben, teraszon, pincében, melyiknek mi a helye. Én is a helyemen vagyok-forma most éppen, megfelelő mennyiségű lelkiismeret-furdalással, mert tegnap valószínűleg tényleg megbőgettem szegény szakdolgozót. Mit csináljak, aki Giddenst idéz és pszichológusként emlegeti, hivatkozás gyanánt pedig beteszi a mellékletbe a pasas fotóját, azt mégse dicsérhetem orrba-szájba. Roppantul pátoszos lesz, amit mondok, de azt a nyavalyás tudományt sem hagyhatom cserben, annak is tartozom, nem csak a diákoknak.

Mikor hazajöttem a lelkifucimmal, hazafelé a buszon kijavítván a dolgozatokat, és még mindig csak alig múlt dél, rettentő hülyén éreztem magam úgy tíz percig. A macskák aludtak, én meg tébláboltam a lakásban, mint aki lemaradt valamiről vagy elfelejtett valamit vagy tudomisén, ott őrölt az agyamban a mitiskénecsinálni, és akkor egyszer csak rájöttem, hogy per pillanat éppen semmit. Baromi fura és szokatlan érzés volt, sehol semmi Damoklész kardja vagy azonnali határidős feladat, egyszerűen csak egy szabad délután, amikor kimehetek csámborogni a környéken, bodzavirágokra vadászhatok, és be is főzhetem mindet, nahát. És lőn.

Ez egészen estig kitartott, mert akkor persze rögtön rám esett az égből valami, amit mostazonnal, de én már azt is eldöntöttem a délután folyamán, hogy vannak igazi mostazonnalok és kösz-de-inkább-nem mostazonnalok, nekem pedig nincs más dolgom, mint szétválogatni őket. Ez pedig a második fajtába tartozott, kösz-de-inkább-nem, és puff, már el is tűnt. (Majdnem. Fenébe ezzel a protestáns munkamorállal.)

A vizsgáztatás persze egészen igazi mostazonnal, úgyhogy ismét leléptem, ezúttal Budapest irányába. Táskámban dolgozatok tömege, számban lifegő cérnák, rajtam meg szinte csupa olyan holmi, amit Nelli barátnőmtől örököltem egy (vagy több) nagy szekrénypurgálás alkalmából, kivéve a táskát, ami Fisi (bár most már Fisernek nevezik magukat) meg a cipőt, ami egy csodásan kényelmes, vaterázott Clarks. Szeretem ezt a ruhát, a kilencvenes évekre emlékeztet, akkoriban hordtam ilyeneket, persze szigorúan legalább öt számmal nagyobb méretben, mint amekkorára szükségem volt, meg nyilván bokáig érő hosszban, hogyan másként. Egyetlen baja van, piszkosul gyűrődékeny, pedig tegnap még ki is vasaltam, amilyen rendes gyerek vagyok. A hajammal is kezdenem kellett volna valamit, de az a tervem, hogy holnap varratszedés után és vizsgáztatás előtt újrafestem a pipirost, szóval mára marad, ahogy van.

Amúgy ha már felmegyek a székesfőfaluba (hm, milyen érdekes ez, hogy az ember “felmegy” a nagyvárosba, én technikailag valójában lemegyek bele, északról érkezem – presztízs kontra földrajzi helyzet) valószínűleg bekukkantok egy turkálóba is, június folyamán úgyse nagyon lesz erre lehetőségem.

Az eredményekről természetesen beszámolok.

(Este)

Megbeszéltük a Repülő Kutatóval, hogy elmegyünk vacsorázni, én meg aszontam, hogy pill, még átöltözöm.

Asszem, nem ilyesmire számított.

Ezt a cipőt amúgy csak azért vettem fel, mert gyanús volt nekem, miért ül használatlanul már nagyjából egy éve, az áprilisi 30/30 óta. Nos, most már tudom. Pápá, cipő, búcsúzunk.