Kezeket fel, aki háromkor ébredt, aztán miután konstatálta, hogy a házban már megint nincs víz, mélán leült a varrógépe elé! Ja, én vagyok az.

Szokás szerint ezúttal is körmömre égett a gyertya, és persze nem én lennék, ha ilyenkor megvonom a vállam, aztán azt mondom, hogy ha így esett, így esett, nincs mit csinálni, feküdjünk vissza. Úgyhogy ahelyett, hogy békén hagytam volna a világot, varrtam magamnak gyorsan egy ruhát (mellékelve), a kis unokahugiknak meg összesen négyet (nem olyan nagy truváj, továbbra is a faék egyszerűségű szabásmintákat preferálom). Ebből kettő a szomszédba megy a sógornőm kislányainak, kettő viszont abba a csomagba kerül, amivel a húgomat és az ő lányait támadom le még máma. A csomagban amúgy összesen hat tornacipő lapul, mert egy nyár alatt a világ összes tornacipőjét el lehet szaggatni, ha az ember hét-, illetőleg hároméves. Az alábbiakban ízelítő látható abból, mi történik, ha tornacipőket adok ajándékba – nyilván varrok ruhát is mellé, azangyalát neki.

Víz amúgy még mindig nincs, pedig már dél múlt. Nekünk amúgy mindegy, elmentünk Szerbiába. Holnap jövünk. Közben viszont a szokásos két perc alatt megérkezett a nyár is, én bekentem magam ötvenes faktorszámú mindenfélével, felraktam az új szalmakalapom-pom-pom, és már előre utálom a következő három hónapot. Hogy nekem semmi se jó, irgumburgum.