A kedvenc ébresztő csengőhangom Celofán, amint 2:50-kor a kelimszőnyegemen öklendezik. Különösen a jól megválasztott időpont nyeri el ilyenkor a tetszésem: egy órával korábban tenné, és visszafeküdnék; egy órával később, és azt mondanám, egye fene, fél hatkor úgyis kelnem kell. A 2:50 viszont éppen arra jó, hogy ha innen akarnék visszaaludni, nagyjából fél ötre sikerülne, és akkor úgy ébrednék fél hatkor, mint egy mosogatórongy. Na nem mintha most akkora élmény lennék, de legalább jó alaposan bevakoltam magam, az sose árt.

A hozzám képest visszafogott színvilág amiatt van, mert ma nem kell ébren tartanom senkit tarkabarka holmijaimmal és édes bülbül szavaimmal, ébren tartják őket a zárthelyik, vagy legalábbis reméljük, hogy igen. Tegnap este amúgy eldöntöttem, hogy leszarom az időjárás-jelentést, előkészítek egy adag holmit, aztán uccu neki, majd csak betalálok valamikor. Ennélfogva ma minden bizonnyal dögmeleg lesz, és feltehetőleg esni is fog, mert ez a minimum, ha már felvettem a jó öreg hasítottbőr dzsekimet. A csizmát már csak a miheztartás kedvéért rántottam magamra, ezzel garantálva, hogy mindenki más szandálban indulhasson el hazulról. Nem kell megköszönni, szívesen teszem máskor is.

Most viszont elmentem egy további zárótevékenységet vizionálni abba az oviba, ahová azzal fogok beköszönni, hogy jó reggelt, remélem, még emlékeztek rám, én vagyok az, aki február végén járt itt utoljára. Szégyen és órarend.