Nem a Tarkovszkij-féle, hanem az a fajta, aki ellen távoltartási végzést kell kérni. Az éjjel álmomban lett nekem egy ilyen, egy (persze teljesen fiktív, mármint sose-láttam-nem-is-létezik) nőnemű tanítvány, aki állandóan a nyomomban koslatott, folyton a tananyagtól független kérdéseket tett fel nekem, és közben olyan idegesítően vigyorgott, mint a cheshire-i macska. Alapvetően ártalmatlannak is tűnt, míg végül egyszer besurrant az irodámba, ami álmomban egy nagyon zsúfolt és sokszemélyes tanári szoba volt (a valóságban egy nagy hodályban ülünk négyen, fejenként egy-egy két négyzetméteres asztallal, és ebben a félévben tán három olyan alkalom volt, hogy mindnégyen bent legyünk egyidejűleg). A cheshire-i macska elvitt mindent az asztalomról, és ott hagyott helyettük egy levelet meg egy Impulse sprayt (egész pontosan egy La Panterát – miért? olyanom nem volt sose, még azt se tudom, milyen szaga van). A valóságban nincs az asztalomon más, mint négy szakdolgozat (május 30-ra el kell bírálni), egy számológép (zárthelyi pontszámokhoz), egy bögre (azt mondjuk ne vigye el senki, egyedi iparművészeti termék a kőszegi Pont Galériából) meg egy stósznyi vicik-vacak papír. Ja meg két kínaibótos toll. Ehhez képest álmomban csupa fontos és nélkülözhetetlen tárgyat tartottam az asztalomon, és ott tört a frász, hogy a bige a laptopomat is elvitte, amíg meg nem találtam a saját oldalamon a saját táskámban, miközben ott hisztériáztam a tanszékvezetőmnek, hogy milyen tempó ez, hát nem figyelt oda senki? ide bárki betámolyoghat, és összeszedhet bármit? A tanszékvezető próbált ugyan empatikus lenni, de közben dőlt el a fáradtságtól, és az ő asztala meg összeragasztgatható háromdimenziós papírházikókkal volt tele, valakinek a kislánya ott halmozta fel a cuccait, mert csak. Mindeközben én egyre hisztérikusabb lettem, de mialatt (képletesen szólva) habot vert a szám, aközben is folyton figyelnem kellett arra, hogy milyen kifejezéseket használok, mert a tanszékvezető igazi úrinő (a valóságban is), nekem meg jóformán egyéb se jutott eszembe a dühöngés közben, mint válogatott trágárságok. Egészen leizzadtam bele, és amikor felébredtem, kiderült, hogy a valóságban is ez történt.

Jáj. Azt hiszem, tényleg ideje, hogy végetérjen ez a félév.

Igen, definitíve ideje, hogy végetérjen a félév, egészen pontosan úgy festek, mint akit kétszer ledaráltak. A hajamra is ráférne egy mosás, de ma délután a család grillpartit tart a teraszon, holnap reggel meg ismét zárótevékenységre megyek, és én ugyan igen kedvelem a fokhagymás bárány szagát, de nem a hajamban. Na hát akkor mára sálat bele, az mindig segít. A szomszédban amúgy már fél órája akkora vidám hangzavar van, mintha már kilenc előtt elkezdtek volna bulizni, ehhez képest viszont itt nálunk nem csak én, de a Repülő Kutató is úgy fest, mint akit kétszer ledaráltak. Kissé sűrű volt mostanság nekünk a zúgynevezett zéletünk, no.

Az meg pusztán csak a röhej kedvéért történhetett, hogy miután az előző bejegyzésben zöld és korall korszakról hadováltam, most mélán felöltöztem kékbe és lilába.